Karácsonyi ajándék

Van ember, aki megcsinálja magát, és van, aki csak úgy van.

Schőn Sándor az előbbiek közé tartozott.

Kínos precizitással kidolgozta magát valamikor tizennégy éves kora táján, a figurát aztán Dachau után tökéletesítette, komplettírozta, és aztán kínos precizitással játszotta végig a magára osztott szerepet, ami persze ő maga lett egészen.

Amit Schőn egyszer elhatározott, abból nem engedett soha.

A szegény újpesti mosónő fia tizennégy éves korában például eldöntötte, hogy filozófus lesz vagy költő, de mindenképpen a szellem embere.

Tehát kétkezi munkát többé nem végezhet soha.

Nem is nyúlt a könyvön, tollon, papíron, kártyán és pipán túl többé semmihez.

Tizenhat évesen sétált hazafelé az Árpád úton. Meglátta anyját, amint az hatalmas köteg tüzelőt cipelt a hátán. Elhaladt mellette, udvariasan köszönt és ment tovább. Fehér kesztyűt hordott akkoriban. Fogja ő azt majd koszolni.

1944-ben elhatározta, hogy ő semmit nem tesz élete megmentésének érdekében. Nem volt hajlandó bujkálni, hamis papírokkal bíbelődni — békésen pipázgatva bevárta egy Bulyovszky utcai csillagos ház szobájában, amíg leterelik az udvarra és gyalogmenetben elindítják Dachau felé.

Dachauban viszont elhatározta, hogy ő azért is életben marad.

Akármi lesz is, de ő nem alázza meg magát azzal, hogy őt megöljék ezek. Ő életben marad.

Tudta, hogy a tüdejében lévő foltot tüdővésznek nézheti a felületes orvos. Annak is nézte, így a tábor kórházába került, amelyet havonta ellenőrzött a svéd vöröskereszt, minden egyes vizit után elégedetten nyugtázva: Dachauban minden a legnagyobb rendben folyik.

De ahhoz, hogy e biztonságos helyen maradhasson, Schőnnek minden hajnalban szájába kellett vennie ágyszomszédja köpetét, hogy reggel meggyőzően véres produktum kerüljön a csészébe. De Schőn életben maradt. Hisz elhatározta.

Mikor hazatért, már pontos tervei voltak, és azokat, ameddig a betegség engedte, végre is hajtotta maradéktalanul.

Életét az írás és a politika köré rendezte.

Ezen túl, de csak ez után minden lehetőt megtett feleségéért és az azzal elkerülhetetlenül együtt járó családért. Gojszit magához vette — miután biztosítva volt számára a külön dolgozószoba Böskét és annak fiait mindvégig anyagilag támogatta.

Természetesnek tartotta viszont, hogy ellássák, kiszolgálják, bogarait viseljék, saját konyhájában nem járt évekig, amikor Anna alkotóházban időzött, Böske naponta ment át Schőn dolgait intézni, kávét főzni, postát vinni, hamutartókat ide-oda vinni. Ha nem volt mellette hamutálka, Schön nem reklamált soha, csak kiverte a pipát a parkettre, szőnyegre szótlanul.

Schőn az ötvenes évek közepétől mind több időt töltött szanatóriumban. 1956 őszén és telén is fentről, a Szabadság-hegyről tartotta rajta szemét az eseményeken.

Mikor lejött, akkor aktivizálódott.

Maró, kegyetlen cikksorozatban rohant neki mindennek és mindenkinek, ami és aki az ő szemében ellenforradalmi volt. Megritkult körötte a levegő, író barátait szinte maradéktalanul elveszítette, legjobb barátja, Dóra Pál börtönben ült.

Egy fiatal írókból álló kis kör maradt körötte és a család, amelyre mindjobban rászorult.

Ez bosszantotta Schőnt némiképp, és mind nagyobb vehemenciával próbálgatta: ki mennyit bír ki tőle még.

1961-től betegsége súlyosbodott, a következő év nyarától már oxigénpalack nélkül nemigen kapott levegőt.

1943-ban, mikor Schőn először időzött huzamosabb ideig szanatóriumban, kedves időtöltése volt betegtársait szórakoztatni a tüdőhalál lefolyásának lehető legaprólékosabb ecsetelésével.

Nos, mindaz a borzalom, amit ő akkor nagyvonalúan kilátásba helyezett, kegyes halálba álmodásnak bizonyult ahhoz képest, amit neki végül elszenvednie kellett.

Schőn Sándor kerek négy hónapon át haldoklott. Írtóztató fájdalmai voltak, köpte és hányta a vért, levegőt csak hébe-korba kapott.

Elvárta, sőt megkövetelte, hogy valaki mindig legyen mellette a család tagjai közül, szigorú időbeosztással váltották ágya mellett egymást: Romlaky Anna, Böske, annak fia, Boldizsár és Lelkes Ágnes, Schőn barátnője, akit a szanatóriumban ismert meg pár évvel előbb, és akit Romlaky Anna gyűlölt természetesen.

November végére mindenki erőinek végső határára ért.

Ráadásul — ahogy az lenni szokott — „minden összejött”: Gold Sámuelt 1962. november 30-án, vasárnap életveszélyes állapotban, kizáródott sérvvel vitték el a mentők. Ugyanezen az őszön a két Gold unoka négy hétig volt otthon, teljes karanténban, vérhasból kifolyólag. Anyjuk, Malovecz Erzsike egy, a szemén lévő árpától általános vérmérgezést kapott, Wekerle-telepi lakásukban fölrobbant a cserépkályha, háromezer könyvet lepett be a korom egyebek között, egymás hegyén laktak vérhasos gyerekekkel hetekig, a bejárónő kezét viszont egy rozsdás szög miatt majdnem amputálni kellett, hetekig nem nyúlhatott vízbe, közben mindenki dolgozott persze. Bár Gold Boldizsár lemondta koncertjeit, de Malovecz Erzsikének naponta négyszer voltak este 8-ig órái az egyetemen, elkezdődött a vizsgaidőszak is, ráadásul szülei Algériában napi életveszedelem közepette készülődtek haza, ahol sem jövedelem, sem lakás nem várt rájuk akkor.

És Gold Boldizsár négy hónapon át naponta minden reggel indult föl a Szabadság-hegyre, és reggel fél kilenctől délután három óráig ült ágya mellett Schőnnek, akit ekkor már nemcsak lényegesen jobban tisztelt, de jobban is szeretett, mint tulajdon apját.

Schőn, amikor magánál volt, továbbra is szívesen szórakoztatta környezetét.

1962. december 6-án, szombaton például, amikor egy kis cercle gyűlt köré, azt mondta:

— Karácsonyra meghalok nektek.

Aztán pipát kért, kettőt pöfékelt, vért hányt és elájult.

1962. december 20-án, szombat délután Romlaky Anna volt a soros.

Akkor Schőn már két napja nem volt magánál. Minden pillanatban várható volt a vég.

Mikor Anna belépett az egyágyas kórterembe, férje ágya mellett találta Lelkes Ágnest.

Egy jó órán át ültek kettesben a haldokló mellett. Ekkor Schőn Sándor kinyitotta szemét. Egy darabig nézte a két nőt, hol az egyiket, hol a másikat, aztán tekintete megállapodott a feleségén. Kezét fölemelte, ujjával az ajtóra mutatott és így szólt:

— Menj ki!

Romlaky Anna nem hallhatta, igaz, később megérezte, sőt tudta, hogy odabenn Schőn mit mondott Lelkes Ágnesnek. Neki is két szót mondott csupán:

— Vigyázz rá!

De Anna ezt akkor még nem tudhatta, ő kinn sírt a folyosón, majd egy fél óra múlva, miután Lelkes Ágnes távozott, visszament a kórterembe, ahol még eltöltött öt kerek órát.

Este magánkívül, zokogva lépett be a lakásba, ahol testvére várta. Böske, látva a szétsírt arcot, rémülten kiáltott:

— Jesszusom! Anna! Mi történt? Meghalt?

Romlaky Anna erre hisztérikusan fölsikoltott!

— Nem! Nem! Nem halt meg! Él! Él! — és ráborult Böske vállára zokogva.

Hát hogyne élt volna. Még négy nap volt vissza karácsonyig.

Schőn Sándor 1962. december 24-én hajnali hat órakor halt meg.

Bächer Iván