Csínytevők

— Van levél? — kérdezte 1952. július 16-án reggel 9 órakor özvegy Romlaky Zalánné, született Sándor Gizella, magyarul Gojszi, Böskétől, idősebbik lányától, amint az belépett a Szent István körút 9. számú ház második emeletén lévő lakásba, amelyet Gojszi másik lányával és annak férjével lakott.

Romlaky Anna visegrádi alkotóházban, Schőn Sándor pedig tüdőszanatóriumban tartózkodott éppen.

Az egyedül maradt Gojszihoz Böske naponta átjárt a Teleki Pál utcából.

— Van levél? — mindig ez volt a kérdése, ha Böske jött.

A harmadik gyerek, Romlaky Dezső Gojszinak írt leveleit ugyanis Böske hozta akkoriban lopva.

Dezső 1948-ban hagyta el Magyarországot és az első időben becsületesen írt Svájcból, és természetesen Gojszi is szorgosan válaszolt az imádott fiúnak.

Egészen 1949 végéig.

Ekkor ugyanis az történt, hogy Anna — véletlenül, vagy talán nem is egészen véletlenül — beleolvasott Gojszi asztalon hagyott levélkezdeményébe, amelyben egyebek között ez a passzus állt: „Képzeld, fiam, már megint mit művelnek ezek a kommunisták, hát most meg egymást akasztják megint. Ráadásul nem lehet kapni rendes fonalat sem…”

Anna földúltan várta meg, míg anyja visszatér a fürdőszobából:

— Anya, hogy írhatsz ilyesmit?

— Te beleolvasol más levelébe?

— Anya! Ezért el vihetnek minket!

— Minket? Miért? — nyílt tágra Gojszi szeme. — Csak nem gondolod, hogy felbontják a leveleket?

— Anya! Minden lehet! Még az is lehet, hogy háború lesz!

— Két háborút végigéltem, lányom. Mindkettőben nagyon jól lehetett levelezni.

Anna üvöltött és darabokra tépte a papírt.

— Anya! Az életünkkel játszol! Anya, hogy tehetsz ilyet? Hát Sándor a legnagyobb kommunista író.

— Igen? — csodálkozott el Gojszi. Azt hittem, te vagy az.

— Soha többet nem írhatsz Dezsőnek és nem veheted át egyetlen levelét sem.

Gojszi döbbenten nézte Annát.

— A fiam…

— Mi meg a lányaid vagyunk.

— De hát milyen világ az, ahol az ember nem írhat levelet a fiának? Milyen világ az? Ahol nem kapni fonalat, fölakasztják az embereket és nem lehet levelet írni.

— Anyukám, majd olyan világ lesz, ahol lesz fonal, amennyit akarsz, írhatsz majd levelet, amennyit csak akarsz és nem fognak fölakasztani senkit sem. De addig, amíg ez az idő eljön, addig harcolni kell azok ellen, akik nem akarják, hogy ez a világ eljöjjön. A jót, a szépet néha erővel is rá kell kényszeríteni az emberekre.

— Ezt Sándor mondja, nem te.

— Nem. Ezt Lenin mondja. Az pedig nagyon okos ember volt.

Gojszi megvonta vállát:

— Lehet. De nem volt a fiam.

Az akkor hetvennyolc éves Gojszi kicsit gondolkodott, majd megkérdezte:

— És mondd, vagyis mit mond Sándor, vagy ez a Lenin, mikor jön el az az idő… amikor lesz fonál, meg levél?

— Lehet, hogy csak tíz év múlva. Vagy húsz. Vagy ötven. Vagy kétszáz. Nem az a lényeg, anya.

— Hát mi a lényeg?

— Hogy eljön.

Gojszi sírdogált kicsinyt, majd még aznap délután átment Böske lányához, elpanaszolni a dolgot. Böske legyintett:

— Szamarak ezek. És mi van, ha tévednek. Ha mégsem jön el az az idő. Az a fonalas. Akkor teljesen feleslegesen veszítettük el Dezsőt. Fölösleges ilyesmit reszkírozni. Ezentúl majd ide címezi a leveleket, én átviszem neked, te pedig írjál úgy, anya, hogy ne vegyék észre. Nem lehet semmi baj.

Nem is lett semmi baj, a rendszer olajozottan működött, Gojszi és Dezső — akkor már a Szabad Európa Rádió munkatársa, kéthetente járt át a kis svájci faluból, Gronóból Münchenbe — levelei havonta törték át oda-vissza a történelem függönyének ostoba vasát.

Azon a szép, 1952-es nyári napon is átnyújtott Böske Gojszinak egy svájci bélyeggel ellátott borítékot, aztán — mint mindig — magára hagyta anyját a levéllel, kiment a konyhába tenni- venni, s csak egy negyedóra múlva tért vissza a gangra nyíló kisszobába:

— Mit írt?

— Jól vannak, istennek hála — sírt Gojszi.

— Az idő jó arrafelé?

— Azt írja, remek, bár néha esik. Költözködnek, ír a régi embereinkről, Paula néniről, Borcsáról. Úgy ír, mintha öreg lenne.

— Ötvenöt éves.

— Gyerek még. Azt írja, hogy kapott egy Petőfi- meg egy Ady-kötetet és abból másolja ki most a verseket. Petőfit még csak értem, de Adyt? Pfuj!

— Ez az ő dolga, Anya.

— És még azt kéri, hogy küldjük el neki a regényét, a Csillaghullást. Állítólag talált rá fordítót, és megjelenik ott németül.

— Hogyan küldjük ki?

— Hát csomagban.

— Csomagban? Az lehetetlen, Anya. Nem küldhetünk csomagot neki, amiben az ő háború előtti, reakciós könyve van. Anya! Dezső nekünk a mi Dezsőnk, de a többieknek egy nagyon reakciós ember.

— Ne bántsd Dezsőt!

— Nem bántom, csak mondom, hogy ezt nem lehet. Látod, a levéllel is milyen kravál volt… Nem lehet, anya.

— Végre megindulhatna a világsiker felé és akkor mi megakadályozzuk… Én ezt nem élem túl. Én ebbe belepusztulok mondta Gojszi és elkezdett zokogni.

Böske hagyta, tudta, hogy ilyenkor legjobb hagyni kicsinyt. Kiment a kisszobából, átment az étkezőn és bement a nagyszobába, Schőn Sándor birodalmába. Értő szemmel vizslatta, minden rendben van-e, helyén vannak-e a terítők, a pipák, a hamutálak, szépen stószolva az érkezett lapok.

Szemlézés közben mélázva állt meg a kisebbik könyvespolc előtt.

A hatszor hatméteres szoba egyik falát jó két méter magas könyvespolc borította. Ezen túl a két ablak között is volt egy kisebb könyvállvány. Ezen sorakoztak a családtagok által írt könyvek: Romlaky Zalán, Dezső, Anna és Schőn Sándor művei. Az antológiákkal együtt több négysornyi könyv. Böske gondolkozva állt a polc előtt. Aztán leemelt egy könyvet és leemelt egy másikat is. Összemérte a kettőt, nagyságukat, vastagságukat, aztán egymáshoz ütögette a könyveket és határozott léptekkel — olyan léptei voltak ugyanis — visszament Gojszihoz.

— Anya! Idenézz!

Gojszi abbahagyta a sírást. Gyanakodva kezdett figyelni.

— Mi ez?

— Ez a Csillaghullás. Ez pedig itt Sándor legújabb könyve, a Dies Irae.

— És?

— Nézd, teljesen egyformák. A magasságuk és a vastagságuk is egyforma. Lám milyen jó, hogy mindenki szorgos a családban… Csak ezen — mutatta Schőn 1952-es könyvét — van egy ilyen papírboritó. Levehető — hangsúlyozta sokatmondón — Le-ve-he-tő.

És Böske, arcán büszke, már-már diadalmas mosollyal levette az egyik könyvről a borítót és szépen, gondosan rátette a másik könyvre azt.

— A legkommunistább magyar író könyvét, már csak nem veszik el a határon.

— És mi van, ha beleolvasnak?

— Anya! Szerinted szoktak a fináncok regényeket olvasni?

— És ha észreveszik Sándorék, hogy hiányzik a könyv?

— Nekem is van otthon mindkettő, majd este áthozom Dezsőét és a Sándor borítóját.

Fél óra múlva Böske már a Nyugati pályaudvar postáján állt a sorban, kezében a gondosan átcukorspárgázott csomaggal, amely pár nap múlva gond nélkül meg is érkezett rendeltetési helyére.

Az más kérdés, hogy bár kétszáz oldalt sok pénzért lefordított belőle Romlaky Dezső, de a Csillaghullás nem jelent meg se németül, se másként, sem akkor, sem azóta sem.

Bächer Iván