Kártya 1949

1949. szeptember 20-a volt, kedd, tehát a kártya napja.

A Teleki Pál utcában zajlott az aznapi parti, a fűzőszalonként, a még fűzőszalonként is szolgáló külső szobában.

Gojszin, Böskén, Annán kívül a férjek és fiak is mind megjelentek: Schőn Sándor, Gold Sámuel és annak két fia, Gyuri és Boldizsár.

Az öreg Gold most sem játszott.

Esti szokása szerint a rádió előtt ült. De szokásától eltérően most nem csavargatta a gombokat: a rádióból a Kossuth harsogott.

A férfiak mind idegesek voltak és hallgattak. A nők is idegesek voltak, kivéve Gojszit.

Az asztaltól hol ez, hol az ugrált föl. Ha a konyhában ketten tartózkodtak, úgy minden esetben, bárki is lett légyen éppen a pár, fojtott kiabálás hallatszott be onnan.

— Te elhiszed? — kérdezte Gyuri Boldizsártól, amikor éppen sört keresendő összefutottak odakinn.

— Nem tudom.

— Mit mond Sanyi?

— Hogy ez nem lényeges. Itt tágabb, világpolitikai, világtörténelmi összefüggésekről van szó. Ennek így kell történnie! Ez valami nagy dolognak a része csak.

Gyuri csóválta a fejét.

— Ez sehogy sem logikus, hogy…

— Ez nem logika kérdése! Most ezt hagyjuk — mondta Boldizsár idegesen. Bementek kártyázni a sörrel.

— Holnap lesz a szövetkezeti megbeszélés — mondta Böske odabenn. — Nekem borsódzik a hátam.

— Miért?

— Nem tudom, nem tetszik ez nekem. Miért kell nekünk szövetkezetbe menni? Miért nem varrhatjuk a fűzőket mi itthon, magunk, ahogy eddig. Mi kizsákmányolók vagyunk?

— Ne szólj bele olyasmibe, amihez nem értesz.

— Már bocsáss meg, de elveszik a fűzőszalonunkat és…

— Nem veszik el! Beléptek a szövetkezetbe…

— Mi van, gyerekek? — fülelt a hangosabb szóra Gojszi.

Semmi anya, semmi. Dezső azt írja, hogy leszokott a dohányzásról — keverte el a szót és a kártyát Böske.

— Mi van, gyerekek? — mosolygott Gojszi.

— Dezső leszokott a dohányzásról! — üvöltötte Böske anyja arcába bele.

— Tudom. Megírta nekem is. Istennek hála — lábadt könnybe Gojszi szeme.

Dezső Anna címére írt, de Gojszi-nak mindig külön levélváltozatot küldött, amelyből kimaradtak olyan részek, miszerint például a dohányzásról való leszokást az előzte meg, hogy Dezső összehányta vérrel a salzburgi padlásszobát, amelyben asszonyával, Vazul Lenkével akkoriban élt.

Gold Boldizsár idegesen dobolt ujjaival.

— Rég írt Dezső — csóválta Gojszi a fejét.

Csönd lett.

Csak a rádió harsogott, olyannyira, hogy még Gojszi is felfigyelt.

— Mi megy a rádióban, gyerekek?

— Kettővel kopogok — mondta erre Anna.

Schőn és Gold Boldizsár egymásra nézett. Bólintottak, megértették már egymást ebből is. Gold Boldizsárnak a munkaszolgálat után ebben az évben egy tüdőbaj toppantotta meg zenészi pályáját. 1949-ben egy percre sem ülhetett zongorához, hónapokat töltött szanatóriumban. Kezelték, égették, töltötték. A közös baj végképp összehozta őt Schőnnel, akit gyönge és kicsit megvetett apja helyett föltétlen tekintélynek fogadott fel.

— Megnézem a krumplit — mondta Böske és kiment a konyhába.

Fia, Boldizsár utána eredt.

— Azonnal abbahagyjátok a levelezést! — mondta hamuszürke arccal, szinte sziszegve.

— Mi a baj, fiam? — nézett rá Böske értetlenül.

— Abbahagyjátok a levelezést Dezsővel!

— Ezt hogyan gondolod?

— Úgy, ahogy mondom. Soha többé nem írtok neki egy sort sem és ő sem írhat többé ide.

— Te megőrültél, Boldizsár.

— Nem őrültem meg.

— De hát a testvérünk.

— Nem vitatkozom! Az életünkről van szó! Megértetted? Ez nem vicc! Dezső náci lapoknál dolgozott. Lenke fiát letartóztatták. Dezső fia férjhez ment egy náci lányához! Érted! Ez nem vicc!

— Akkor is a testvérünk.

— Nem a testvéretek! Ellenségünk! — suttogta Boldizsár és visszament a szobába. Böske elgondolkozva kavargatta a krumplipaprikást.

Míg ők kinn voltak, a kártyaasztalnál ugyanez a diskurzus zajlott:

— Nincs több levél — mondta Schőn Sándor rezzenéstelen arccal, miközben a lapjaiba mélyedt.

— Mi van, Sanyikám? — kérdezte Anna szórakozottan.

— Azt mondtam: nincs több levél.

— Húzzál!

— Milyen levél?

— Nincs több levél se Dezsőnek, sem Dezsőtől.

— Mi van Dezsővel? — riadt Gojszi.

— Te megörültél — nyílt tágra Anna szép szeme.

— Nincs több levél — mondta Schőn nyugodtan.

— Ez megőrült!

— Kuss.

— Hogyhogy?! Te meg akarod tiltani, hogy az édes testvérünkkel levelezzünk? Európában? A huszadik század közepén? Elment az eszetek.

— Nincs több mondanivalóm. Kettővel kopogok.

Anna felugrott az asztaltól. Kirohant a konyhába, Böske nyakába borult és sikoltozott:

— Ezek megörültek! Mi van itt? Ebbe Gojszi belehal! Ezek gyilkosok!

— Nyugodj meg, Anna. Majd megoldjuk mi a dolgokat — simogatta Böske a húga hátát, haját. — Megoldjuk ezt is. Nyugodj meg, kicsikém, nyugodj meg. Nem kell nekik mindent tudniuk. Eddig is megcsináltuk, amit meg kellett csinálnunk, ezután is megcsináljuk, amit meg kell csinálnunk, nyugodj meg, drágám, nyugodj meg. Majd ír más címre, más névvel, nem lesz probléma. Nehezebb dolgokon is keresztülmentünk már. Nyugodj meg.

Visszamentek aztán.

Kártyáztak.

— Ki kéne menni a Nemzetközi Vásárra mondta egy idő után Gyuri.

Nem válaszolt erre már senki semmit.

Némán játszottak, még a römiket se mondták be, csak ledobták a lapot, ha megvolt.

A feszültség szinte szétvetette a szobát.

A rádió harsogott.

Hosszú perceken, talán egy negyedórán át játszottak szó nélkül. Csak a rádió üvöltött és üvöltött és üvöltött, oly hangosan, hogy még a süket fül zárját is megnyitotta valamennyire.

Mert Gojszi egyszer csak fölemelte fejét és megkérdezte angyali mosollyal.

— Gyerekek! Mondjátok már meg nekem: ki az a Rejk?

Bächer Iván