Kóservendég

Eljött a disznóölések ideje megint. Mostanában Karcsi barátomnál vagyok elmaradhatatlan hátramozdító.

Szegény Karcsi, ügyefogyott pestiek segítségével kénytelen évente kétszer két hatalmas leölt állat földi maradványait emberi fogyasztásra alkalmassá tenni.

Ráadásul ezek a pestiek még további vendégeket is hoznak néha magukkal, akik még nem voltak torban soha, és jönnek megnézni egyszer, milyen az.

De hát Karcsi sokat bír, a vendégek pedig szórakoztatóak, lehet másnap miről beszélni majd.

Mert sokféle a pesti torvendég is.

Volt már olyan, aki reggel kilenckor leült a hadszíntérként szolgáló konyha kellős közepén sakkozni.

Persze a legtöbb igyekszik, csinálja bőszen, csak általában tapasztalatlan, nem tudja még, hogy a decis pálinkáspoharat nem kell azonnal felhörpinteni, hogy el kell dugni inkább, határozottan utasítani vissza, uram bocsá’, még a száj mellé is löttyinteni észrevétlenül — így az igyekvő vendég, aki nem akar megbántani senkit, általában délelőtt tizenegyre azon véresen, sárosan dől bele ájultan valamelyik gyerekágyba.

Nem baj az — mondja Karcsi erre.

De tavaly igazán szórakoztató vendég tévedt a torra.

Kóservendég.

Brooklynból érkezett egyenest.

Persze nem kell valami komoly ortodoxiára gondolni, isten őrizz, hogy valami vallásos érzeményt sértsünk, afféle kulturális ortodoxiáról van szó, más szóval elkényeztetettségről, vendéglőhöz, sonkához, készhez szokottságról.

A kóservendég eleinte közönyt színlelve próbált átkelni a vértócsákkal tarkított sártengeren, érdeklődve nézgelődött jobbra-balra, majd megállt a ganédomb előtt, amelynek tetején tarkabarka halmocska gőzölgött.

Kérdezné a vendég, mi ez, mire mi mondtuk, hogy az a disznó belseje.

Gyorsan, de még ruganyosan penderült vendégünk odébb.

De nem annyira gyorsan, hogy a figyelmes gazdaasszony be ne érje, és egy kis tányérkát ne dugott volna az orra alá.

Vendégünk gyanakodva nézte az átható bors- és majorannaillatot árasztó csillogó, fekete halmot, amelyből itt-ott hagymadarabkák villogtak vidáman elő. Érdeklődésére mondtuk neki, hogy ez vér, aztán meg is ismételtük, mert nem hitte. Azt meg aztán különösen nem, hogy ezt meg is eszik, ráadásul emberek. Megettük neki tehát a vért, hogy lássa.

A kóservendég, mondanunk se kell, később épp akkor ért az abalé mellé, amikor az annak mélyéről kihalászott főtt disznókoponyából éppen fordítottuk ki ügyesen a diónyi szemet, és hiába kínáltuk a szem mögötti finom, vajpuhára főtt színhúsból, csak nem akaródzott kóstolni neki.

A töltelék készítését már csak messziről nézte, pedig hát nincs is szebb annál, mint nekidőlni a teknőnek, és két kézzel gyúrni, dagasztani, kapirgálni, markolászni a masszát, amelybe mint a vörös hó szitál a paprika, csípős koromként hull a bors, persze kóstolni kell, kóstolni szüntelen, nyalni a szőrös ujjakat, elég sós, elég ízes-é, jól összeállt-e már minden belevaló, de vendégünk nem kóstolt, az istennek se kóstolt, hiába dugtuk orra alá horrorfilmbe illő mancsunkat, melyen ínycsiklandóan csüngött egy csomónyi nyers hús.

A kóservendég meghátrált, és miközben már semmit sem remélve nézte a hatalmas üstöt, amelyben cuppogva, szuttyogva keverődött az üveges tepertő, előhalászott zsebéből egy mackósajtot, és miközben hámozta, így szólt csöndesen:

— Azért nagy marhák voltak ezek a bolsevikok. Néhány ilyen torral térdre lehetett volna kényszeríteni egész Amerikát.

Bächer Iván