Osztályharc

1948 első negyedét Schőn Sándor a mátraházi Napsugár üdülőben töltötte. Az intézmény ekkor a Joint kezelésében volt, amiből komoly konfliktusok fakadtak. Schőn ugyanis nem volt hajlandó kalapban enni. A dolog úgy oldódott meg végül, hogy a szobájába kapta a kosztot.

Közben március 20-án — meg kellett szakítania a kúrát, és haza kellett utaznia két napra.

Gond támadt ugyanis.

Felesége, Romlaky Anna leveléből vette Schőn a hírt, miszerint pesti társbérlőjük, Acsay Sándor, aki egykoron az egész hatszobás lakást bírta, a maga lakrészében divatszalon nyitását vette tervbe. Igen ám, de az előszoba és a konyha közös volt. Ráadásul a Romlakyék által használt toaletthelyiség ebből a közös előszobából nyílott.

A divatszalon forgalma tehát alapvetően változtatta volna meg Schőnék életét.

Schőn pedig az ő életében — amelyről pontosan tudta, hogy véges, a természetesnél végesebb — nem kívánt sem eszközölni, sem elszenvedni már semminémű alapvető változást.

Hazautazott tehát legott.

Annyira sietett, hogy még a szobornak sem köszönt. Az Október 6. — akkor éppen Teleki Pálra magyarosított — utca 20. számú ház lépcsőházában ugyanis egy míves szobor állott, akinek Schőn nem mulasztott el soha sem köszönni: „Kezeit csókolom, nagyságos asszony!”,

De most rá sem hederített a szoborra, rohant föl a másodikra.

— Szó sem lehet róla! — üvöltötte, kabátját le sem véve, amint belépett a szobába.

— Szervusz, Sándor — mondta Anna ijedten.

— Itt nem lesz semmiféle szalon! Sem divat! Sem nemzeti! Sem nemzetiszocialista!

— Nyugodj meg, Sándor. Vedd le a kabátod. Majd megbeszéljük…

— Nem beszélünk meg semmit! Ülj az írógéphez! Írunk az elöljáróságnak, az írószövetségnek, Koródának, Sósnak!

— Ők is emberek.

— Kicsodák?

— Acsayék.

— Nem emberek! Bárók!

— A báró is ember.

— Nekem egy báró ne csináljon divatszalont.

— Hát mit csináljon manapság?

Dolgozzon!

— Hát épp azt akar. Dolgozni akarnak. Nem akadályozhatjuk meg, hogy Éva dolgozhasson!

Acsayné és Anna között az elmúlt évek során igen baráti viszony alakult ki, ami — figyelembe véve Anna természetét — szinte a csodával határos jelenség volt.

— Persze! Nem akadályozhatjuk meg! Lehetővé kell tennünk! Elő kell segítenünk! Abba kell hagynod a regényírást! Hogy Éva dolgozhasson! És persze én sem fogok dolgozni többé! Nyitogatom az ajtót a lipótvárosi nagyságos asszonyoknak! A bárónő nagysága fog dolgozni! Nagyszerű! Fontos, hogy nekije legyen szalonja!

— Neki is kell dolgozni.

— Mit dolgozna ő itt? Tud varrni? Nem tud varrni! Tud szabni? Nem tud! Mit tud? Dolgoztatni! Azt tud, azt tudnak ők!

— Elvették mindenüket.

— Jól tettük! Mi az, hogy mindenüket! Maradt száz holdjuk! És a patai 24 szobás kastély! Ne építsünk még ahhoz egy szárnyat? Esetleg kommunista írókat vagy zsidó hivatalnokokat kivezényelni az építkezéshez. Te sajnálod őket? Te, akinek két kombinéja van! Miért nem magadat sajnálod? Vagy engem? Vagy Böskét, aki dolgozik, mint egy barom fiatal kora óta. Ezeket sajnálod te, ezeket a jómódú tetveket! Csak azért, mert úri modorúak és kedvesek. Ezer év óta ülnek a nyakunkon!

Ezen a kitételen Anna meghökkent kicsinyt. Elnevette volna magát, de persze félt.

— Hogy lehet így gyűlölni — mondta szemét lesütve.

Schőn átölelte vállát:

— Nem gyűlölöm őket.

— Haragszol.

— Félreértések elkerülése végett, Mucikám, cseppet sem haragszom.

— Formailag igazuk van.

— Lehet, hogy formailag igazuk van. Én szeretnék a lakásból is elmenni, hogy végre a magunk urai lehessünk. Ha én nem tudok dolgozni, akkor hiába szeretem Gojszit, nem tudok neki segíteni! Ez mindennek az alapja: egy kis külön szoba munkára! Ez a te családodnak is érdeke.

— Acsayék attól félnek, hogy esetleg a párt…

— Nem! Szó sem lehet róla! Privát kellemetlenségeim miatt valamely párthoz fordulni. Ez erkölcstelen lenne és azonkívül féltem a függetlenségemet is. Ilyesmitől ne féljenek Acsayék. Azonban te légy szíves, ne nyugtasd meg olyan viharosan őket. Amit mondtam, azt főként politikai oktató célzatból mondtam, hogy lásd, mennyire zavaros a szemléleted. Tragikomikus dolog lenne egy Acsay miatt egy izraelitának pártkönyvet váltani.

— Pedig egynéhány már váltott.

— De nem az Acsay miatt. Hidd el, én semmiféle igazságtalanságot nem tűrök el, még saját anyagi érdekemben, még földbirtokosokkal szemben sem.

— És akkor most mi lesz?

— Ne bőgj! Szerzünk lakást.

És így mentek a dolgok aztán továbbra is: Schőn keményen nevelte Annát, Anna pedig szelíden keresztülvitte akaratát.

Acsayék megnyitották a divatszalont, Schőn Sándor és neje pedig 1949-ben áthurcolkodtak albérletbe a Szent Domonkos utcába, de itt csak egy szobájuk volt, úgyhogy végül — bár tagkönyvet nem váltott soha — Schőn — hosszas vívódás után, föladva addig és aztán is követett elveit — a Pártközponthoz fordult. Anna visszatért oda, ahová indult, az ő imádott Lipóciájába.

1951 tavaszán költöztek be a Szent István körúti szép, második emeleti, száztíz négyzetméteres, két szoba hallos, személyzeti szobás, ebédlős lakásba. Az étkező lett Gojszi szobája, a két körúti nagy szoba pedig Annáé és Sándoré. Igazi körúti lakás volt ez, barnára festett, nagy kétszárnyú ajtókkal, sok könyvvel, pár nem túl értékes, de szép bútorral, állandó, de megszokható, sőt megszerethető villamoszajjal. Itt éltek együtt hárman még hét évet, ketten még hármat, és itt élt egyedül Romlaky Anna még harmincat.

Halála után, 1990 elején miután Anna életében az örökösök nem voltak hajlandók bejelentkezni — a lakás az akkor már önkormányzatnak szólított tanácsra szállt.

A pártállam adta, a pártállam visszakapta. Igaz, ez őrajta már nem sokat segített.

Bächer Iván