Kártya, 1948

1945 elején Romlaky Dezsőt az Újságíró Egyesület vizsgálóbizottsága eltiltás nélkül igazolta.

Ezzel egyedül volt a néhai szélsőjobboldali lapok munkásai közül.

Ostrom alatti magatartása feledtette vagy legalábbis ellensúlyozta azt a szomorú tényt, hogy hosszú éveken át tördelte be az uszító — egyebek között saját jó édesanyjának elpusztítására is uszító — közleményeket.

Dezső a Magyar Nemzet szerkesztőségébe került. Az 1945. május 1-jén az újrainduló, a háború előtt és alatt következetesen, ügyesen és hősiesen náciellenes Magyar Nemzet összeforrt gárdája nemigen fogadta be a rutinos, de mégiscsak foltos múltú kollégát. Szerkesztgethetett Dezső, tördelgethetett, de nevével jegyzett cikkel, tárcával az amúgy is mind nehezebb helyzetbe kerülő lap nemigen kompromittálhatta magát.

Egyébként továbbra is a Rákóczi úti lakásban lakott, és elvette Vazul Lenkét, miután az új törvények lehetővé tették a válást feleségétől.

Dezsőnek egy csillagászokról szóló vaskos regénye is megjelent 1947-ben — két-három csillagásznak állítólag tetszett.

Romlaky Dezsőnek, aki gyönge, befolyásolható, de mégiscsak okos ember volt, nem lehettek kétségei Magyarország társadalmi és politikai viszonyainak alakulása felől.

1947 végétől mind több egykori, majd akkori kollégája, barátja veszítette el állását, sőt szabadságát is.

Így például jó barátja volt Dezsőnek Sibelka-Perleberg Artúr, írói nevén Tempefői, akinek cikkei 1944-ig a Magyar Nemzetnél, 1945 után a Világ című lapnál jelentek meg és aki a koalíciós időkben a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott.

Itt tört ki 1948-ban az egyik első koncepciós per, minek következtében Sibelka hosszú éveken át tanulmányozhatta a márianosztrai klastrom belsőépítészeti értékeit.

1948 tavaszán Romlaky Dezső döntött tehát.

Megtette a szükséges előkészületeket, elrendezett mindent. Már csak a család volt hátra.

Dezső 1948. május 15-én este fél kilenckor érkezett nővéréékhez, a Teleki Pál utcába. Kedd volt, tehát kártyanap.

Az asztalnál már ott ült Böske, Anna, Gojszi, Gold Gyuri és Boldizsár. A szoba sarkában Gold Sámuel olvasta a Népszavát.

Dezső leült Gojszi mögé, mintha csak kibicelne.

Öt perc teltével idegesen kezdett mocorogni.

— Maradj már nyugton, Dezső — szólt rá Anna.

— Mennem kell mindjárt.

— Hát akkor menj.

— De előbb mondanom kell valamit.

— Mondd, de gyorsan. Látod, hogy játszunk.

— Anya — fordult Gojszi felé Dezső. Majd mivel Gojszi láthatóan nem hallotta, megismételte hangosan: — Anya!

— Mi van, fiam — mosolyodott el Gojszi, de szemét nem vette le a kezében tartott kártyáról. Jó lapja volt ugyanis.

— Anya. Elmegyek.

— Römi vagyok — mondta erre Gojszi diadalmasan. Aztán odafordult fiához. Igazából csak úgy értette meg, hogy mit mond a másik, ha figyelte a szájat.

— Mi van, fiam?

— Elmegyek — mondta halkan, de elszántan Dezső, és lehajtotta fejét.

— Tessék, fiam? — mosolygott rá Gojszi.

— Elmegyek!

— Mit csinálsz?

— El-me-gyek — kiabálta-tagolta Dezső. — Elmegyek, anya, elmegyek!

— Elmész? Menjél fiam. Bár csak most jöttél, de menjél fiam, ha dolgod van. Ki oszt?

— Anya! Én nem úgy megyek el!

Gyuri ekkor fölállt és indult a konyha felé.

— Hova mész? — szólt rá Böske. — Te kezdesz!

— Hozok vizet — mondta Gyuri, és ment.

— Mi van, fiam? — kérdezte szórakozottan Gojszi, és rendezgette a lapokat kezében.

Dezső megfogta vállát, Gojszi csodálkozva nézett rá.

— Anya, figyelj ide, drága anya! Elmegyek.

— Már mondtad, Dezsőkém. Mi van itt? — Gojszi gyanakodva nézett végig a többieken. Mindenki némán meredt a lapokba. Gyuri visszatért egy korsó hideg vízzel.

— Hová mész, Dezsőkém?

— Külföldre, anya.

— Mi van?

— Külföldre megyek, anya! — üvöltött fel Dezső. — Ausztriába!

— Ausztriába? Mi dolgod van neked Ausztriában? Valami riport?

— Riport igen, anya, riport — mondta Dezső, és elkezdett sírni.

— És mikor jössz haza?

Csönd lett. A többiek, Anna, Böske, Gyuri és Boldizsár némán meredtek a kártyalapokba.

— Soha — mondta halkan Dezső, majd miután látta, hogy Gojszi nem érti, beleordította az arcába. — Soha! Anya! Soha nem jövök haza többé! Soha! Soha! Soha!

Gojszi fölsikoltott, felállt, és végigvágódott a szőnyegen.

— Itt a víz — mondta Gyuri.

Anna és Böske kezdték összeszedni anyjukat. A két fiú némán ült tovább a helyén. Dezső, fejét kezébe temetve, zokogott. Aztán fölállt, és lassan indult kifelé.

Anna fölugrott Gojszi mellől és utánarohant. Megragadta bátyja karját, és eltorzult arccal sziszegte:

— Ezt nem teheted, Dezső.

— Csak ezt tehetem.

— Aljas!

— Nem.

— Hitvány!

— Könyörgöm, Anna!

— Ránk hagyod anyát!

— Csak úgy tudok segíteni, ha elmegyek. Rajta és rajtatok is, magamról már nem is beszélve.

— Anya ezt nem éli túl!

— Túléli!

— Mit akarsz?

— Élni!

— Van lakásod, állásod…

— Még van. Sibelkát már lefogták. S utánuk jön a többi is. Ha itt maradok, megölnek.

— Összevissza beszélsz. Miért ölnének meg?

— Mert itt bolsevizmus lesz.

— Na és?

— Én már két bolsevizmust végigcsináltam. Nincs gusztusom egy harmadikhoz.

— Érdekes. A nyilas érában elég jól elvoltál.

— Arról tudtam, hogy percekig tart csak. De ez örökkön fog itt tartani.

— Gyáva féreg.

— Anna!

— És mit akarsz csinálni Lenkével? Beteg…

— Utánam jön majd.

— Hogyan?

— Valahogyan, bízd rám… Ne kínozz!

Dezső kezébe temette arcát.

Csönd lett.

Csak a szobából hallatszott ki Gojszi fel-felcsukló, mélyen monoton zokogása.

— Imádlak titeket — mondta Dezső, és elrohant.

Másfél évet Salzburgban töltött, itt alkalmi munkákból élt, majd ugyanennyi időt töltött Svájcban, mint a Charitas gondozottja. 1953 októberében Münchenben a Szabad Európa Rádió munkatársa lett. Innen 1953 decemberében helyezték át New Yorkba. 1962-ben nyugdíjazták, ezután dolgozott étteremben, könyvesboltban és hivatalokban.

Anyját nem látta többé.

Bächer Iván