Egérfogás

Ősszel két hetet töltöttem falun, jórészt magam.

Jó volt. Jó egyedül lenni pár napot, különösen úgy jó, hogyha tudja az ember, pár nap ez a jó csupán, továbbá úgy, hogy jó falusi barátok enyhítik délutánonként, esténként a magányt.

És ha az emberi társaságot mégiscsak nélkülöznöm kellett pár órára, este, éjszaka, délelőtt, akkor sem maradtam egyedül a házban — ott volt a kutya.

És az egér.

A kutyát magam vittem, az egér már ott várt.

Nem örültem neki túlzottan, de gondoltam, majd csak elkapja a kutya, ahogy elkapta tavaly, üvöltöttem is, azonnal, amikor először megláttam elsuhanni a konyhaasztalon. „Dorisz, egér! Hol az egér! Hol az egér?!”, mire a kutya ott termett, rohant összevissza eszeveszetten, szuszogva szagolt minden sarokba, zugba, felugrott az ágyakra, pillanat alatt szétkapta a tűzhely mellé stószolt tűzifát, de mindhiába — az egér már messze járt.

Ez aztán megismétlődött még naponta kétszer, háromszor, ahányszor csak megpillantottam az egeret. „Dorisz, hol az egér?”, mire a kutya szétszedte a lakást, de egeret csak nem fogott.

Közben kifigyeltem, hogy az egér kiindulási pontja, magyarán az egérlyuk, az úgynevezett tékában van, amely az egyméteres vályogfalba illesztett szekrényecske a konyha végiben.

Attól kezdve figyeltem a konzervekkel, befőttekkel megrakott polcokat nagyon, s amikor megpillantottam ott az egeret, ölbe kaptam a kutyát legott, fölemeltem és dugtam, gyömöszöltem a falba szegényt: „Hol az egér, Dorisz? Fogd meg az egeret, az anyád ne sirasson!” Mire az egér kirohant a faliszekrényből, át a frizsider tetejére, én föllódítottam utána a húszkilós kutyát, közben levertünk vagy hat üveget, a konyhakövet ellepte a bab, és ami még rosszabb, a mák, ráadásul az egér már a mosogatónál járt, rohantam utána, ölemben a döbbent ebbel, dugtam az orrát a tűzhely mögé, asztal alá, megjárta a kutya a nagyasztalt, a komódot, a szekrény tetejét is…

Másnap, mikor megláttam az egeret és kiáltottam, „Dorisz! Hol az egér?!”, a kutya fölemelte fejét, rám nézett azzal a szomorú szemével, sóhajtott egyet, föltápászkodott és elvonult a legutolsó szoba legutolsó sarkában lévő zongora alá.

Kész, tudtam, hogy többé egérügyben nem számíthatok rá.

Tévedtem.

Mert másnap méreggel kezdtem kísérletezni. Gusztusos, piros színű mérgezett búzát szórtam szét a tékában két jó morékkal.

Következő reggel a kutya ébresztett. Nagy vehemenciával, farkát a bútorokba verve, szinte ujjongva jött az ágyhoz. A szájában ott volt az egér: „Köpöd ki, marha, köpöd ki!” üvöltöttem a szeppent kutyára, aki már végképp nem értett semmit.

Gyorsan összesepertem hát a mérget, mert a kutyát nem állt szándékomban irtani, különben is, közben megtudtam, hogy minden száz egérből egy rezisztens lesz a méregre, sőt kimondottan megkedveli, igényli s követeli azt.

Új módszerhez folyamodtam.

A tékában, az egérlyuk elé egy fél dióra szájával lefelé fordított dunsztosüveget helyeztem.

Másnap reggel megyek ki, nyitom a téka ajtaját, látom: nincs dió, de nincs egér sem. Raktam be új féldiót. Következő reggel megint: nincs dió, nincs egér.

Harmadik reggel nincs dió, van egér.

Benne a dunsztosüvegben.

„No, csak elhibáztad!” — mondtam kárörvendően, és levettem róla az üveget. Az egér elfutott azonnal. Éreztem, hogy most meg én követtem el hibát.

Egy kemény kartonlapot tettem az újra felállított csapda alá. Két nap múlva megvolt az egér megint. De élt. Óvatosan megfogtam a lapot alulról, az üveget felülről és kimentem a kert végibe. Elengedtem ott az egeret.

Visszamentem a konyhába. Gondoltam, kitakarítom a tékát. Nyitottam az ajtaját. A polcról a képembe vigyorgott egy egér. „Nem lesz ez így jó, gyerekek — csóváltam meg a fejemet és kiraktam két újabb üvegcsapdát. Másnap mindkettőben volt egér. Hívtam barátom fiát, aki az udvaron földhöz csapkodta mindkettőt.

Ez még megismétlődött párszor, de aztán már röstelltem magam, beszereztem hát egy igazi egérfogót. Sajtot tettem bele és elhelyeztem a lyuk elé. Másnap, ahogy megyek kifelé, már messziről látom, hogy a téka csukott ajtaja alól egy vékony vércsík folyik le a falon.

Hatalmas egeret csapott le a csapda, az egérnek szájából, füléből folyt a vér, ráadásul az egér még élt, rohantam segítségért kétségbeesve.

Karcsi barátom — miután elvégezte, amit el kell — ekkor egy tubussal ajándékozott meg.

Új típusú, olasz egérfogó volt.

Nyúlós, ragacsos massza, melyet egy lapra kell kenni és elhelyezni a lyuk elé.

Megcselekedtem a dolgot.

Este rémes ricsajra riadtam. A tékából jött a zaj. Nyitom az ajtót, hát mit kell látnom.

Az egér ráragadt a papírra, de csak a fele, csak a két hátsó lába, meg a feneke, az első lábaival tudott mozogni, összevissza vergődött a tékában, amikor kinyitottam az ajtót és egy percig döbbentem álltam, le is esett, a konyhakövön ment ide-oda a papírral, no erre már a kutya is reaktivizálta magát, odarohant, és máris ott volt az egér a papírral a kutya pofáján, kétségbeesve ugrottam, próbáltam lehúzni róla, de a ragasztó már nem engedett, tudnak ezek az olaszok, húztam a kutya szőrét, a kutya vonított, az egér visított, ugrottam ollóért, körbevágtam a kétségbeesett kutya képén a szőrt, a kutya elrohant, a konyhakövön ott ugrabugrált egy visító, szőrös, ragacsos papírdarab, két szemétlapáttal összefogtam, kirohantam a kert végibe, a fémlapáttal egy hatalmasat csaptam a szőrpapírra, elhajítottam minden lapátom, kirohantam a kocsmába, megittam öt sört és másnap reggel visszahurcolkodtam Budapestre.

Bächer Iván