Rendcsinálás

1946. október 14-én Schőn Sándor megérkezett Dachauból Budapestre.

Egészen pontosan a gautingi UNRRA kórházból érkezett a Nyugati pályaudvarra, ahonnan egyenesen a Japán Kávéházba ment.

Leült szokott asztalához és kávét kért.

Szép csődület támadt körötte.

Fél óra múlva ott volt Romlaky Anna is.

Onnan kezdve nem hagyták el egymást halálig.

A megérkezés körülményei később még kisebb konfliktus forrásai lettek. 1954-ben Anna fülébe jutott ugyanis, hogy Korbulya Pál — aki azon a délutánon ott ült a Japánban — széltében-hosszában mesélte, hogy barátja, Schőn meghízva, pirospozsgásan és tizenhét bőrönddel megpakolva érkezett meg Dachauból.

Anna tollat ragadott és — természetesen férje tudta nélkül — azonnal levelet írt Korbulyának, aki alig győzte kimagyarázkodással. De győzte.

Schőn tehát megérkezett és — hangsúlyozva és leszögezve a helyzet ideiglenes voltát — bekvártélyozódott Anna Teleki Pál utcai társbérletébe, egy lakásba Ácsai gróffal és annak feleségével — vizesblokk volt külön — és egy házba sógornőjével, Romlaky Böskével meg annak fogyatkozó, de még mindig népes családjával.

Romlaky Anna életében ezzel újabb fejezet vette kezdetét. (Az utolsó előtti egyébiránt.)

Anna negyvenöt éves volt ekkor, vékony, még mindig szép arcú, szertelen, szélsőségekre hajló, hisztérikus kamaszlány, mint amilyen nyolcvanévesen is lesz.

Egyébiránt boldog volt.

Számot vetett azzal, hogy élete gyönyörűséges fölöslegétől, Korbulya Palitól el kell válnia, és már úgy érezte, ha Pali szabad volna, ha Pali ővele akarna élni, ő akkor is Schőn Sanyit választaná.

Elhatározta Anna, hogy Sándort nem bántja úgy, mint Oszkárt bántotta.

Míg Sándor haza nem érkezett, Anna — mint 1914-től mindig, ha nem volt mellette férfi — naplót vezetett. 1946 októberéig átolvasta volt férjének, Oszkárnak szépen, időrendbe sorolt ezernyi levelét, füzetekbe lejegyezte kettejük históriáját — később két könyvet is összekovácsolt e nyersanyagból.

De írni rendes komoly regényt nem tudott. Ahhoz rend kellett.

Megjött Schőn Sanyi, és rend lett.

Schőn pár hónapig semmit sem csinált. Délelőttönként otthon üldögélt, délutánonként elment valami szerkesztőségbe és kávéházba.

Fölelevenítette régi kapcsolatait, napi vendég lett a Teleki Pál utcában — a megváltozott státusú — Korbulya, a versíró, Dóra, az író — talán ő állt Schőnhöz a legközelebb —, Kis Lajos, a nagy író és felesége, az eredeti Schwartz Borka, a kis Kanicky, a nagyon nagy író jó író fia, Vajk, az angyali költő, Kárpáti Mór, a szovjet vörös hadsereg őrnagya, a jótollú mesemondó és még sokan, nagyon sokan mások.

Schőn diskurált, tájékozódott, spekulált.

A következő premisszákból indult ki: 1. Dolgoznia, írnia kell. 2. Tüdőbajos, tehát ideje korlátozott. 3. Ebből fakadón állásba, státusba többé el nem helyezkedhetik. 4. Szabadságának meg kell teremtenie az anyagi, dologi és politikai feltételeit, ami más szóval rendszeres jövedelmet, lakást és a pártoktól, majd párttól való szabadságot jelentett.

Ahogy mondogatta volt: „nekem egy úr parancsolhat csak: az OTP”.

1947-ben két régebben írt könyve jelent meg, egy novelláskötet és egy regény, a Táti.

A könyvelő fia rendkívül akkurátusan kötötte meg a kiadókkal a szerződéseket. A Tátinak például a bolti ára 18 forint volt. Minden egyes eladott példány után 12 százalék illette meg a szerzőt.

De ezen túlmenően a honorárium kifizetése a teljes honorárium 50 százaléka erejéig 1947 júniusától kezdődően havi 800, azaz nyolcszáz forintos részletekben történt, mely összeget a szerző minden hónap 1-je és 5-e között vehetett fel.

Ehhez a szisztémához azután mindvégig tartotta magát Schőn: fix havi jövedelmet biztosított magának.

A második évtől már benn is volt a bankban, aminek benn kellett lennie mindig: a függetlenségi tartalék.

Bizonyos szempontból — anyagi és szellemi értelemben is — a rendcsinálásnak volt része az első új könyve Schőnnek: egy szótár, amelyben a négyezer címszó csaknem negyede a marxizmus szellemében magyarázta az idegen szavakat.

A kötetből két év alatt több mint 70 ezer példány fogyott el — az első kiadásnak 15, a másodiknak 6 forint volt a bolti ára.

Schőn a könyvért mindösszesen 46 600 forintot kapott — egy részét szintén havi részletekben.

Következő új regényére 1950 júniusától havi 1500 forint előleget vett fel fél éven át, az újabb könyvre pedig ugyanígy 3000 forintot hat hónapon át. 1952 augusztusában 35 ezer forintot kapott egy filmforgatókönyvért, és jöttek a könyvek is szépen, sorban.

Így aztán Schőn az első kitűzött célt, az anyagi függetlenség elérését maradéktalanul teljesítette. Nemcsak írói szabadságát biztosította, hanem eltartotta Romlaky Anna anyját, Gojszit is, állandó segélyben részesítette Romlaky Böskét és támogatására bizton számíthattak a család többi tagjai és a barátok is. De ha azt mondjuk, hogy Schőn nem szórta a pénzt, akkor nagyon finoman fogalmazunk.

Az első időben Romlaky Annának még külön bankbetétje volt, de a beosztást — kétheti bontásban — mindig szigorúan Schőn dirigálta. Ez így volt akkor is, amikor szanatóriumban időzött.

1949. december 15-én például szigorúan utasította Annát, hogy vegyen ki a bankból 1400 forintot, de nem többet és nem kevesebbet, pontosan annyit. Ebből 320 volt a háztartáspénz két hétre, 60 Anna zsebpénze, 100 a villany és a gáz, 100 a bejárónő, 120 a fűtés, hatnaponként egy mázsa fát számolva, 100 forint az előre nem látható költségekre. A maradt 600 forintból kellett lebonyolítania Annának a karácsonyt, de Sándor pontosan lebontotta ezt a tételt is. 150 jutott Annának, 60-60 forint Gojszi, Böske, Gyurka, Boldizsár, annak felesége, Erzsike, továbbá 50 a bejárónő ajándékára. A maradék 100 forintból kellett kihozni a karácsonyi vacsorát. (1950-ben két forint 40 fillér volt a kenyér, 2,60 a liszt, hat a cukor, 50 fillér a burgonya kilója. Egy doboz Kossuth három forintba került.)

December 20-án Anna elment az OTP-be, kivette a pénzt, és vett egy kutyát.

Januárban Schőn — értesülve a fejleményekről — egyebek között a következőket írta feleségének a szanatóriumból: Ami az anyagiakat illeti: összeállításod szerint a múlt fél hónapban 224 forinttal több a kiadás, mint amennyit én előirányoztam.

Nem akarok vitatkozni, Cuci, de az összeállításban 100 forint szerepel előre nem látható kiadásra. Hát ez az előre nem látható! A mínusz tehát nem 200 forint, ahogy te írod, hanem csak 124 és akkor nem marad „előre nem látható”.

Bizalmamat eljátszottad, Cucikám!

Annyi eszed van, mint egy sáskának! Fütyülök a kávé árára! Nem érdekel!

Tudom, az volt a baj, hogy első apró kilengéseidre elnéző voltam, s erre vérszemet kaptál. Ennek megjön a böjtje, kedvesem, ígérem neked!

Egyébként Annácskám, nagyon szeretlek és igazán nagyon vágyom utánad, csak kissé szomorú vagyok, hogy mennyire nem állsz meg a lábadon. A kutya! Az anyagiak! Most már csak az hiányzik, hogy meg is csalj és politikailag is ingadozz!

Nem fordulhatott többé elő semmi ilyesmi.

Februárban, midőn Schön visszatért Pestre, első dolga volt a két számlát egyesíteni — Anna ettől kezdve nem férhetett hozzá ahhoz a pénzhez sem, amit maga keresett.

Rend lett.

Bächer Iván