Vírus

Vírusom van.

Nem vagyok meglepve különösebben. Tudtam, hogy előbb-utóbb lesz. Most, hogy már van, szinte nyugodt vagyok.

Öt éve írok masinán.

Nem nagyon értek hozzá, mi tagadás, nem is érdekel, nem tudom mi az az Excell, nem tudom, mi az a DOS, fogalmam sincs, mekkora memóriája van a gépemnek, nem tudom, mi van az agyában, lelkében, szívében. Nem tudom, mert nem érdekel.

Őszintén bevallom: nem bízom a gépben. És én már nem is fogok bízni benne soha. Félelmetesnek tartom, bár magam nemigen félek tőle. Úgy érzem, az emberi faj léte végjátékának eszköze a gép.

Én tehát nem becsülöm többre egy ügyes írógépnél, kicsit praktikusabb, mint a Continentál, az Erika és az Optima volt. Nem kell háromszor újraírni mindent, célszerűbben tudom vele rendszerezni, tárolni a „cédulkáimat”.

De tudom, hogy a masina kiszámíthatatlan. Mi több: gonosz. Minden flekket, bekezdést legalább három zugába rejtek el a gépnek, átmachinálom floppyra és ki is nyomtatom, biztos, ami biztos.

Aztán persze — éppúgy mint a cédulák vagy a dobozok között — nem igazodom ki sehogy sem, ha keresek valamit, azt biztosan, nem lelem, s amikor kétéves korában kimúlt márkás laptopomat a bontó nagy kegyesen megvette kétezer forintért, visszavonhatatlanul csak pár száz flekkem veszett el.

Mert — erre nem számítottam — megromlott, bedöglött a floppy is.

Az új masinériát eddig kétszer kellett szerelőhöz vinni — ráadásul ez jó nehéz is —, a nyomtató pedig legalább nyolcszor tagadta meg a szolgálatot.

Nem izgatom magam már. Tudom, hogy a gép ilyen. Hogy megmutatja a foga fehérjét.

Amikor éppen rossz volt, akkor régi írógépen vagy kézzel írtam. Én még tudok úgy is. Én még ki tudok bújni a gép felügyelete alól.

Mert ez a gép lényege: hogy függjenek tőle. Erre próbál inteni engem is hébe-korba: na nézzük, mire mész nélkülem.

De nem rólam van szó. A gép nem csupán az egyes embert, hanem mindet maga alá akarja gyúrni. És meg is teszi majd. Munkahelyek, országok, mindenféle rendszerek, régiók, földrészek vannak és lesznek mindinkább összecsomózva a gép által. Minden mindennel összefügg majd. Egy lesz a világ. Egy nagy gép kezeli majd az egészet. És a Gép hagyja még egy kicsit, hadd játszódjon az a harmincmilliárd ott a monitor előtt, aztán azt mondja majd: Gyerekek! Ennyi volt.

De ez még odébb van. Itt még nem tartunk. Most még csak az én gépembe mászott be vírus.

Mostanság, miután már hónapok óta nem mutatkoztak gondok, éreztem is, hogy valaminek jönnie kell.

A vírus jött.

Pontosabban hoztam.

A vírus ugyanis egy floppyról kapaszkodott át.

A floppyt a szerkesztőségből szereztem. Oda valami kis cikkel — és, mint kiderült, egy kis vírussal — egy derék külső szerző vitte.

Bóklásztam a szerkesztőségben — pedig tudom, hogy abból csak baj jöhet láttam, hogy az asztalon hever egy marék floppy, kérdeztem, kell-e még, mondták, dehogy, épp akarták a szemétbe dobni, nekem meg sajnos az egyik vérem az igen spórolós (a tót egyébként), gondoltam, minek vesszen kárba az a sok, alig használt floppy — megjegyzendő, hogy a szerkesztőségben, bár smucigok nagyon, de új floppyt azt adnak mindig számolatlanul.

Hazavittem a szerzeményt. Egyet beledugtam a gépbe legott. Ekkor meg a lusta vérem pezsdült meg bennem, gondoltam, hátha nem kell formatálgatással lopni a drága időt, megpróbáltam átvarázsolni rá valamit a gépből, ide tettem pár oldalt, odatettem párat — és egyszer csak kitört a káosz.

Soha nem látott dolgok és föliratok jelentek meg a monitoron. A „fájlomon” lévő szöveget kapásból megnyolcszorozta valami láthatatlan csínytevő. Aztán nem tudtam menteni, nem tudtam megnyitni, nem tudtam csinálni szinte semmit. És ha mégis, minden lépés után megjelent egy fölirat: „Nincs elég memória”.

Azanyád, gondoltam, eddig elég volt, most meg nem elég.

Kikapcsoltam a gépet, kivettem a szerzett floppyt. Bekapcsoltam a masinát újra. A gondok maradtak. Akkor már sejtettem, hogy ez lesz a vírus. Mert azt már hallottam, hogy az ilyen szemét, alattomos és makacs.

A gépbe, csakúgy mint a szerkesztőségi rendszerbe, mindenféle idióta játékok vannak beépítve és minden kisokos azt mondta, hogy azok azért kellenek, mert védenek a vírustól.

Már akkor gondoltam, hogy a passziánsz az legfeljebb a nátha ellen jó, meleg kályha mellett, jó forró, rumos teával.

Telefonoztam gyorsan mindenfelé.

Jött barátom, aki éveken át tanulta felsőfokú iskolában ezt a ketyerét, jött másik barátom, aki országos komputerrendszert felügyel, hoztak gyógyfloppykat, meredtek a gépre órákon át, tanakodtak, okoskodtak, fölvonultattak legkülönbözőbb nyomkeresőket, vírusölőket, bőrharisnyákat, de — ahogy én azt sejtettem előre — nem került ír a bajra. Közbevetőleg: aki látott már gépes embert a gépével foglalatoskodni, az megérezheti mily veszedelmes jószág a gép: az előtte ülő beszél hozzá, az anyját szidja, magyaráz neki, oktatja, kérdezi is, miközben simogatja, átöleli, üti-vágja, és közben nem lát maga körül sem istent, sem embert, csak a gépet, aki megfogta, rabul ejtette, elcsábította őt.

Visszatérve az én vírusomra: ahogy azt sejtettem, nemhogy kiűzni nem tudták a gépből, de még csak a nyomára se bukkantak neki. Úgy elbújt.

Ekkor már kezdtem egy kicsit büszke lenni a vírusomra.

Barátaim benne hagytak a masinában mindenféle mérget, és otthagytak magamra a beteg géppel.

Egy óra alatt elég jól megtanultam a vírussal együtt élni.

Azóta minden egyes lépésnél a gép kiírja, pontosabban kihazudja nekem, hogy nincs elég memóriája őneki, mire én pofánklikkelem és lehet dolgozni tovább.

Menteni úgy mentek, hogy kilépek, azt engedi a vírus, persze ekkor is, mint minden lépésnél, kiírja, hogy nincs elég esze, de oda se neki, pontosabban oda neki és akkor megkérdezi, hogy kívánom-e menteni a dolgokat, mire én gyorsan élek a lehetőséggel.

Ami kevés nekem kell, azt most már meg tudom csinálni a vírussal is. Még meg tudom csinálni. Mert percnyi kétségem sincs afelől, hogy a vírus elöbb-utóbb csinál majd valami nagy galibát.

Sebaj. Akkor majd írok kézzel megint.

Én még nem függök a géptől.

De például az újság, amelyet most kezében tart az olvasó, az már igencsak függ. Kidobták az ólombetűket ugyanis.

A szerkesztőségben a napokban állnak át a windowsos rendszerre.

A külső szerző, akitől a fertőzött floppy származik, szintén windowsban dolgozik. Eddig a szerkesztőségben csak néhány, egymástól független gép volt e programra hangolva. De pár nap múlva az egész, összebogozott rendszer, isten tudja hány száz masina, meg két behemót nagy gép is windowsra tér meg.

Eljön az első kedd és délelőtt tizenegy órakor az akkurátus külső szerző leszáll a villamosról, belép a kapun, fölliftezik a szokott szobába, köszön, zakója zsebébe nyúl, elővesz egy floppyt és — mint minden kedden hónapok óta — egy rutinos mozdulattal bedugja a gép oldalán a résbe…

Őszinte kíváncsisággal várom a fejleményeket.

Bächer Iván