Márti

Gold Márta már 1939-ben, tizenhét évesen érezte, hogy Magyarországon nem találja meg azt, amire lelke mélyén vágyik.

Kevés kapcsa volt idehaza, apját hidegen szerette, máshogy nemigen lehetett szeretni az öreget, anyja jósága, rendessége nyomasztotta, öccseit imádta ugyan, de azok meg őt tartották buta libának.

Gondolta, legjobb lesz elmenni Hollandiába, és ott tulipánt nevelni.

A terv végrehajtását előbb egy kiadós tífusz, majd egy még kiadósabb háború hátráltatta. De Gold Márti olyan lány volt, hogy amit egyszer a fejébe vett, ahhoz ragaszkodott már konokan.

Márpedig ő fejébe vette, hogy megtalálja azt, amit keres.

Távozási szándékát 1946. október 1-jén jelentette be a családnak.

Gold Boldizsárnak egy pillanatra eszébe villant, hogy ő tulajdonképpen egy zord apa, és megpróbált tiltakozni:

— Nem mész sehova, amíg…

— De megy — mondta csöndesen, szomorúan, de határozottan Böske. — Megy.

Gold Márti ment.

Egy fess fiú volt segítségére ebben, bizonyos Bárdy Péter, aki Gold Boldizsár munkaszolgálatból származó barátjának, Bárdy Andrisnak volt az öccse. Péter az angol hadsereg tisztjeként vett részt Európa fölszabadításában és rendbetételében akkor.

Márti az ő segedelmével — és dzsipjével — jutott el Münchenig.

Itt meglátogatta az akkor még éppen ott tartózkodó Schőn Sanyit, akitől elkunyerált egy kifogástalan állapotban lévő amerikai katonai inget.

De nem ez az ing volt az, amiért ő fölkerekedett.

Münchenben nem lelte azt, amit keresett.

Fölment Hamburgba hát.

Ott az UNRA kórházba, tífuszosok közé került, nem mintha beteg lett volna, de ott kapott helyet, remekül érezte magát, ápolónőként dolgozott valamicskét, kötszert csavart föl, varrt, hímezett a szállás fejében.

Bárdy Péter rendszeresen küldött neki cigarettát, csokoládét, azt adogatta el, így tett szert némi pénzre.

De itt, Hamburgban sem lelte a dolgot Márta. Elment tehát Waltenbüttelbe.

Ez egy meglepően épen megmaradt német falucska volt — nyilván az ma is — Hannover mellett.

Ekkoriban nagyobb tétel élelmiszerjegyet kapott a derék tiszttől.

Itt egy fogadóba a Bárdy által rendszeresen érkező élelmiszerjegyekért kapott kvártélyt, meleg kosztot, ami persze háborús volt, főleg kukoricakásából állt, amit különféle szószokkal tettek változatossá a háziak.

Hamar megismerkedett a fogadós fiatal lányával, Springer Lottival, aki derék, kedves teremtés volt, még ha nyilván Hitlerjugend is pár évvel előbb.

Négy hónapot töltött Gold Márti a kies falucskában.

De itt sem találta meg, amit keresett.

Közben megtudta, hogy nagyobbik öccsének, Gyurinak egyik nagy szerelme, Teréz kitelepedett Brüsszelbe.

Az már közel van Hollandiához, jutott eszébe Mártinak az eredeti cél, a tulipán. Átügyeskedte magát – nem volt egyszerű, a kalauz el is lopta a bőröndjét — a német-belga határon.

Teréz nem volt otthon éppen, de Márti habozás nélkül elkérte a gazdasszonytól a szobakulcsot, beköltözött a barátságos szobába, megmosakodott, fölvette Teréz pongyoláját és ledőlt aludni.

Mártinak soha nem skrupulusai voltak, neki akarata volt.

Nagyon akarta megtalálni azt, amiért útra kélt.

Másnap elment az UNRA-hoz, ahol kiközvetítették őt cselédnek egy Lázár nevű szabóhoz, aki azonnal varrt neki két szép ruhát, és azonnal beleszeretett.

De hiába — nem Lázár volt az, amiért Márti a Teleki Pál utcától elköszönt.

Viszont kapott egy jó kis sárgaságot. A belga orvossal nemigen értett szót, kérte Lázárt, szerezzen valami olyast, aki tud magyarul.

Másnap egy alacsony, kopaszodó, mosolygósan is komoly arcú úr jött.

Bauer Bálint.

Amint Márta meglátta a doktort, érezte: meleg, meleg… Márti négy éven át élt Brüsszelben.

Még hat hónapot lakott Lázárnál, de a gyereket felpofozta, Lázár pedig a kelleténél jobban volt már belészeretve, úgyhogy Márti jobbnak látta menni a szabótól.

Bauer Bálint szerzett neki állást a kórházban, ahol ő is dolgozott. Márti tehát folytatta ápolónői pályafutását, ami nem volt könnyű, mert a nyelvet még nemigen beszélte — telefonon fordíttatott magának egy-egy kifejezést.

A második héten sétált a kórház kertjében, látta kiírva: Röntgen, besétált, kérdezte, nincs-e valami munka, volt, fölvették, megtanult pozícionálni, gépet kezelni, filmet előhívni.

Egy szállodában laktak Bauer Bálinttal, de külön szobában, persze szerényben, mellékhelyiségre a folyosó végébe kellett rándulni, mosakodni a városi fürdőbe.

Mikor Bauer ideje kitelt, beadtak egy kérvényt az amerikai és egyet a kanadai nagykövetségre.

A kanadaiak válaszoltak előbb.

Bächer Iván