A helyzet fokozódik

Újabban a kormány fő mondanivalója, hogy nem tömbösödünk. Történjen bármi a világban, mi egyedül maradunk, mert – mondja Orbán és Szijjártó – mi nem blokkokban gondolkodunk. A többiek meg nemigen számítanak. Nem támogatunk oroszellenes szankciókat, mert – mondja a magyar kormányfő – a szankciós politika eszkalálja a háborút. Nem ratifikáljuk Svédország NATO-felvételét, mert igaztalan dolgokat állítanak az országról. Igaz, hogy ugyanazt állítják, mint az unió összes többi országa, most már Lengyelország is elesni látszik, de akkor sem ratifikáljuk.

Az ember azon is elgondolkozik, vajon mit jelentenek a kormányfő tanácsadójának a mondatai: „Kifulladt a globalizáció neoliberális modellje, a nagyhatalmak új utakat keresnek, a Nyugat válasza a tömbösödés, és a nagy blokkok közé szorult Magyarország az ilyen folyamatoknak a múltban mindig vesztese volt. Ezért alternatív globalizációs modellre és stratégiára van szükségünk. Ha nem leválasztjuk, hanem összekapcsoljuk magunkat a világ távoli pontjaival, megnyerhetjük az előttünk álló évtizedet.” Így vonja meg a mérleget egyik írásában a politikai igazgató.

Helyes, hogy összekapcsoljuk magunkat a világ távoli pontjaival, sőt, a kormányfő már korábban türk rokonokkal kezdte építeni az új világrendet, ennek jegyében olyan képtelenségektől sem riad vissza, mint amilyen például a Türk Tanácsban előadott állítása a türk–magyar nyelvi rokonságról. Új világrend, új világrend, de azért józan mértéktartás. Fő állítása szerint megdől a régi világrend, amelyben a tőke és tudás Nyugatról áramlik Kelet felé: az új világrendben ugyanis a Keleten felemelkedő államok meghatározóak. Ez a gondolat időben nagyjából egybeesik azzal a folyamattal, aminek a végén a Fidesz az Európai Néppárton kívül találta magát, ilyenformán aztán egyre elszántabban keresi a világ távoli pontjait, amelyekkel összekapcsolhatná magát.

Amúgy pedig kikre gondol a tanácsadó, aki természetesen a kormányfő ideológiai beszállítója, Kínára? Brazíliára, esetleg Törökországra? Vagy a volt ázsiai egykori tagköztársaságokra? Egyik sem jó perspektíva, különösen hogy példák sora mutatja, a magyar külügy újabban nem azonos rangú félként lép föl, hanem kuncsorog és barátkozik. Lásd korábban Jair Bolsonaro, Recep Tayyip Erdoğan vagy Hszi Csin-ping. Mert momentán nagyjából ők voltak vagy vannak még a kormányzat globális látókörében, feltehetően ők jelentik azt az értékrendszert, ami a magyar kormány számára vonzóbb, mint az unióé. Márpedig az uniótól történő távolodás nem függetlenedés, ha közben a keleti világ tömbjeihez csapódunk. Putyin külön eset. A vele való kapcsolat nem feltétlen jelenti Orbán politikai pályafutásának a végét, de a szégyenfoltját mindenképp. Orbán valami nagyon hazug, álpragmatikus meggondolás jegyében olyan emberrel szívélyeskedik, akivel szemben emberiesség elleni bűncselekmény miatt nemzetközi elfogatóparancs van érvényben. Ez különösen zavarba ejtő legutóbbi, pekingi találkozójuk tükrében. Az a politikai és viselkedésbeli taknyászkodás, amit az orosz elnökkel folytatott találkozójukon bemutatott, az szégyen, és nyilván nem egyszerűen a kormányfő szégyene, hanem az országé is. Végül is, mire volt jó ez a találkozó? Kívülről semmi egyéb nem volt, mint Orbán hűségnyilatkozata Putyin felé.

Ennek a tömbösödéskritikus hangnak aztán kifejlett változata az, amikor színre toppan a kabinet külügyminisztere, és bejelenti, hogy új világrend van kialakulóban; „az, hogy hogyan néz majd ki ez a világrend, ma még teljesen bizonytalan” – írta egy amúgy szürke vasárnap reggel a Facebook-oldalán. Az, hogy új világrend van kialakulóban, nem több mint multifunkcionális rizsa: ezt akármikor elő lehet húzni, körülbelül annyit ér, mint Virág elvtárs korszakos gondolata arról, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik. Éppúgy nem jelent semmit, mint hogy új világrend van kialakulóban.

A kormányzati propaganda most akarja bizonyítani, hogy történjék bármi, a magyar érdekek egyedüli képviselője az Orbán-kormány, amelynek elsődleges szempontja mindig is ez, nem pedig valamilyen nemzetközi elvárásnak való megfelelés. Az egyre nagyobb diplomáciai összevisszaságból, az aránytalan kínai elkötelezettségből kirajzolódik Orbán valódi elsődleges szempontja, hogy amíg él, hatalomban maradjon, és környezete minél nagyobb vagyont halmozzon. Minden egyéb másodlagos. Személyes hatalmi vágyait jeleníti meg nemzeti érdekként, eddig vitathatatlanul jó hatékonysággal.

2004. május 1-jén Magyarország kilenc további állammal csatlakozott az Európai Unióhoz, és ezzel a nemzet nagy álma vált valóra, az ország immár formálisan is tagja lett az európai közösségnek. Nem egészen húsz év telt el azóta, és az aktuális magyar miniszterelnök újabban arról kezd beszélni, hogy Magyarországnak ki kell maradnia a tömbösödésből. Rosszul hangzik.