Kártya, 1946.

— Huszonöt fillér a tojás — mondta Romlaky Böske.

— És az is büdös — tette hozzá a lánya, Márti.

— Kettővel kopogok — fűzte mindehhez Gojszi.

1946. augusztus 27-e volt, kedd, a szokásos kártyanap, ezúttal a Teleki Pál utcában. Már túl voltak a vacsorán, a rakott krumplin. Böske csinálta, főtt krumpliból, tojásból, sóból és olajból.

Aznap négyen ülték körül a szobában konyhaasztalként is funkcionáló nagyasztalt: Gojszi, Böske, Gyuri és Márti. Kopogós römit játszottak. Gold Sámuel is a szobában tartózkodott. Egy fotelben ült, a Népszavát olvasta és egész este egyetlen szót se szólt.

A többiek viszont üvöltöztek — nem csupán Gojszi hallott nagyot, de már az akkor huszonhét éves Gyuri is.

Romlaky Anna nem volt Pesten éppen, az augusztust Bonyhádon töltötte, egy távoli rokonnál. Gold Boldizsár napok óta nem fordult meg otthon, 22-én a Károlyi-kertben a Székesfővárosi Zenekarral játszotta Beethoven Esz-dúr koncertjét, azóta barátaival élte világát a városban.

— Hallom a pártban, hogy Sándor Zolit mint sajtómegfigyelőt, kiküldték Párizsba a külügyminiszteri értekezletre — mondta Gold Gyuri, aki kevert éppen.

— Így gyulladt ki Gyöngyös.

— Nagy propagandisztikus feladatok megoldását várják tőle. Remélem, kinyitja majd ott is a pofáját.

— Nehogy megüsse a bokáját megint.

— Ki oszt?

— Mindannyian megütjük a lábunkat ott. Ti, kommunisták se tudtatok semmit elérni.

— Csendesen, ne Gojszi előtt!

— Mi van, gyerekek?

— Semmi, anya.

Miért mondod! Csináljuk az újjáépítést, áll két híd, megvan a forint.

— Azt nem ti csináltátok!

— De főleg mi!

— Azt hittem, ez a forint kihúz minket a slamasztikából. De hát rémes a drágaság.

— Huszonöt fillér a tojás.

— És az is büdös.

— Zöldség és gyümölcs még csak-csak van a piacon, de más semmi.

— Két hónapja nem volt vaj itthon.

— Ne sírjatok folyton. Lesz minden.

— Mi van gyerekek? — kérdezte mosolyogva Gojszi.

— Drágaság — kiabálta arcába Böske.

— Az van — bólogatott az öregasszony. — De hát mit csináljunk? Így van ez, mert nincsen másképp.

— Csak te keresel Gyuri — mondta Böske a fiának, aki akkor már három hónapja dolgozott a csepeli papír gyárban mint szakmunkás, havi háromszáznyolcvan forintért.

— Meg Anya.

— Arról ne is beszéljünk. Tizenhét forintot kapott.

— Az a nyugdíja?

— Egy hétre.

— Kétszázhúsz a lakbér. Annáé hatvan. Nagyon nehéz lesz azt összeszedni.

— Anna viszont most tud majd keresni. Heti két cikkből jól megélhet.

— Jöhetne már haza.

— Mi van, gyerekek?

— Annáról beszélünk, anya.

— Boldog vagyok, hogy jól van, és hogy hízott, és főként, hogy a fogai rendben vannak. Azt írja, hogy nagyon karikás a szeme. De hát abból nem kell nagy ügyet csinálni, van akinek karikás a szeme, istenem. Van akinek az nagyon érdekes.

— Túl sokat foglalkozik magával — mondta Gyuri. — Pedig itt van a forint, most már érdemes lesz dolgozni.

— Hagyd már azt a forintot.

— Huszonöt fillér a tojás.

— És az is büdös.

— Múlt héten vettünk három kiló zsírt, és már nincs belőle.

— Persze, állandóan zsíros kenyeret ettünk.

— Hiába, nem megy az üzlet.

— Hárommal kopogok.

— De azért ma eladtam két melltartót.

— Persze Anya nem eszi az olajat. Nagyon aggódom a bonyhádi zsír miatt. Én a vásznat azért küldtem hogy azt Anna cserélje át zsírra. Legalább tizenöt kilót kell kapjon érte. A legnagyobb aljasság lenne a Tarcsaitól most visszatáncolni a zsírral, én kifejezetten zsírért adtam a vásznat és ahhoz ragaszkodom is.

— Mindig csak sírtok. Főleg te, Márti. Inkább az eszedet szednéd össze már.

— Kuss!

— A múltkor véletlenül az asztalon felejtette azt a levelet, amit kapott attól a hülye szemüveges rendezőfélétől.

— Dögölj meg!

— Hát többek között az volt benne, hogy szegény fiú elveszítette a lelki egyensúlyát és úgy érzi, hogy mindent elölről kell kezdenie… Hát én nagyon könnyen egyensúlyba hozom. Ez a hülye liba minden maszlagot bevesz, biztosan borzasztóan meghatódott, és most majd szegény fiúnak segít a lelki egyensúlyát helyrebillenteni. Direkt röhögni való ilyen nagyfokú hülyeség.

— Dög.

— Ez nem szép tőled, Gyurikám.

— Mi van, gyerekek?

— Semmi, anya! Te osztasz!

— Dezsőről nincs semmi hír?

— Semmi hír és semmi pénz.

— Piheni az esküvőt.

Romlaky Dezső — a törvények változása következtében — el tudott válni feleségétől és elvehette végre Vazul Lenkét, akivel már — kisebb-nagyobb megszakításokkal — majd húsz éve élt együtt, és akit kicsinyt meg is nyomorított ezen idő alatt.

— Mi van gyerekek?

— Römi vagyok.

— Honnan van kávé?

Böske erre nagyon hallgatott.

— Anya! Csak nem csomag jött?

— Az nem a mienk.

Anna akkoriban meglehetős rendszerességgel kapott csomagokat a nemzetközi PEN klubtól.

— Legalább mondd el, mi van benne!

— Két nagy csomag tea, fél kiló kávégríz, tápszer, konzerv, szappan. A kávén kívül mindent eltettem. Annáé. Örüljünk annak, amit Bonyhádról kaptunk.

Két nagy csomag érkezett Bonyhádról is az előző héten, benne alma meglehetősen romlott állapotban, bab, ami teljesen hasznavehetetlennek bizonyult és krumpli, ami viszont remek volt.

— Inkább tojást küldött volna.

— Mi van gyerekek?

— És az is büdös.

— Anna mikor jön haza? Minden pillanatban itt lehet Sándor. Nem lenne szép, ha nem lenne akkor itt.

— Schőn majd gatyába rázza Annát.

— Gyuri!

— Boldizsár azt mondta, hogy nem biztos, hogy hazajön.

— Hol alszik?

— A panzióban.

— Hadd pihenje ki magát, megérdemli.

— Állítólag megismerkedett valami nővel.

— Gyuri! — förmedt rá bátyjára Márti ezúttal.

— Valami algériai vagy micsoda az illető.

— Fogd be a pofád!

— Állítólag húsz évig ott élt, ha jól hallottam.

— Mit hallasz te jól?

— Ezzel nem kell viccelni.

— Így gyulladt ki Gyöngyös.

— Ha meg nem keverem meg rendesen, az a baj.

— Mi van, gyerekek?

— Drágaság, anya.

— Huszonöt fillér a tojás.

— És az is büdös.

— Nem baj, gyerekek, így van ez, mert nincsen másképp.

Bächer Iván