Leánykérés

Romlaky Anna 1946 februárjában lelte meg Schőn Sándor nevét az egyik napilap listáján. Azonnal írt. Levele három hónapig bolyongott Európában, míg a címzetthez ért. A válasz május 23-án érkezett Budapestre.

Édes Annám!

Május közepén óriási megdöbbenésemre és örömömre levelet hozott a posta a te kézírásoddal. Huszonnégy óráig nem mertem felbontani. Most már túl vagyok az összes halottakon. Máig nem írtam sehova, máig nem üzentem, nem akartam híreket hallani hazulról — most már körülbelül itt az ideje, hogy haló poraimból feltámadjak.

Nem gondoltam rá, hogy Magyarországon egyáltalán akad még valaki, akinek fontos, hogy élek, vagy szappant főztek belőlem. Nem felejtettelek el egy percig sem, mindig gondoltam rád, a csomádi marhalegelőn éppúgy velem voltál, mint a dachaui könyvtárban… (Ne félj, nem bolondultam meg: tényleg állandóan a könyvtárban voltam ott…) Velem vagy azóta is — csak éppen nem mertem érdeklődni, gondoltam, elég lesz mindent egyszerre megtudni majd akkor, ha hazaérek. Nem tudtam, hogy élsz. Január közepén naponta olvastam a Völkischer Beobachterben: Budapest, Frontstadt. Olvastam harcokról a Burgenlünden, a Margitszigetről, a Keletiről, a Gellérthegyről. Két képet is láttam, német képeket az akkori Budapestről. Közben ti pincében rettegtetek, nem volt ennivalótok, és mamád miatt is bizonyára reszketni kellett. Dachauban esett a hó, porosz szénnel remekül fűtöttünk mindig, napi 68 deka fehér kenyeret kaptam s az ebéden, vacsorán kívül napi fél liter tejet és két és fél deka vajat. (Még mindig ne félj, nem bolondultam meg.) Azt hiszed, talán gúnyolódom? Fenét: az én esetem bizonyítja, mennyi esze van egy társadalmi rendnek! Az összes egészséges zsidót agyonverték, engem a németek költségén ápolnak 1944. november 25-e óta. Barmok. Ezek akarták megnyerni a háborút.

Édes Annácskám, mostanáig a gerincemet egyenesítgettem, mert az elmúlt 25 esztendőben bizony meglehetősen görbe lett Magyarországon. Azonkívül kihasználtam az időt: gyógyulni próbáltam, sokat tanultam.

Rengeteg jó könyvön rágtam végig magam, angolon és francián és főleg németen. De ez mind nem fontos.

A fontos az: egy percre sem felejtettelek el.

Ma is változatlanul szeretlek, semmivel sem változtak érzéseim irányodban, csak erősödhettek, mert hiszen te bátran és becsületesen kitartottál mellettem, s ezt nem lehet elfelejteni. Ezenkívül még mindig szerelmes is vagyok beléd — mondtam neked annak idején, hogy az én érzéseim tartósak és egyenletesek szoktak maradni. Nekem azonban mindig sokkal több eszem volt, mint neked: ha én 1940-ben — amikor neked az a remek ötleted támadt, hogy sorsod törvényesen is hozzám kösd, egy halálraítélt zsidóhoz — elveszlek feleségül, ma már valószínűleg te sem élsz, én biztosan nem és talán anyád sem.

Édes Annácskám, tavasz első napjaiban szerettem volna hazautazni, március 15-én ugyanis regényrészletet akartam volna felolvasni a népnek a múzeum lépcsejéről. Nem akartam írni neked, szerettem volna becsöngetni egyszerűen a Naphegy utcába: íme itt van a csatából visszatért izraelita vértanú: néhai Schőn Sanyi. Eljött, hogy felajánlja kezét, fél országát és fél eszét a reá hűségesen várakozó leányzónak. Te szemérmesen lesütötted volna a szemed.

De hagyjuk a marháskodást.

Édes Annácskám, még az ősz előtt feltétlenül haza akarok menni. Orvosi okokból kellett meghosszabbítani az ittlétemet, csak munkaképesen akartam hazamenni, másként nem. Elég volt a tüdőbajból. Rettenetesen sok munkám lesz. Öt füzetem van teleírva témákkal.

De mit hencegek én itt? Kilencven kilós öreg zsidó vagyok, ha vigyázok magamra, talán tudok valamit csinálni otthon. Becsvágyam és élményeim alaposan megváltoztattak: unalmas lettem, terveket készítek, dolgozni akarok. Nem cigarettázom, soha többé nem veszek kártyát a kezembe és nem iszom egy csepp alkoholt sem. Huszonöt esztendő esett a Dunába, nem hozza vissza többé. (Vagy tíz évet összeadással és kamatszámítással töltöttem, tíz évig újságíróként a népet butítottam és aztán öt évet csak azért éltem túl, mert volt egy tüdőbajom és voltál te aki nélkül már rég megdöglöttem volna.)

Talán sikerül még az ősz előtt hazamennem. Szeretném, ha szabad lennél még, ha nem felejtettél volna el, ha nem lennél szerelmes másba s ha nem tartanád rettenetes marhaságnak, hogy feleségül szeretnélek venni. Nem vagyok ugyan tökéletesen egészséges, de tündökletes külsőm és lángoló lelkem kívánatos partivá tesznek. Hozományom gyémántnál többet ér: szívem vajból van, házias vagyok, zongorázom, tudok jiddisül. (Itt tanultam meg.) Főként pedig, valóban komolyan szeretnék most már dolgozni.

Egészségileg megvagyok, persze ugyanúgy szuszogok, mint valamikor, és mondjuk röntgenológiailag ma sem vagyok makkegészséges és nem is leszek az soha, de állapotom stabil és megfelelő életmóddal munkaképes is vagyok, s ez a legfontosabb. Halálomra még sokat kell várni, mert legalább 40 esztendőt akarok még élni, s írni egy-két zokszót az emberiség ügyében.

Nevem változatlanul Toricelli és azt akarom, hogy teljesen szabadnak érezd magad, nem kell semmiféle kötelezettséget érezned irántam, sem sajnálatból, sem másként. Persze kezem és fele királyságom változatlanul felajánlom, de barátságom és szeretetem változatlanul a tied akkor is, ha lenne már valakid, vagy tanácsosnak tartanád velem semmi közelebbi kapcsolatot nem tartani. Tehát semmire nem kell tekintettel lenned, csak saját érzéseidre, továbbá az eszedre, mert én változatlanul ugyanolyan szegény féreg leszek, mint voltam, nem akarok állást, nem óhajtok anyagi sikert: csupán minden kompromisszum nélkül saját rögeszméimet az emberek fejéhez vágni. Ezenkívül persze munkaképességem sem lesz százszázalékos. Mindettől függetlenül azonban annyi bizonyos, hogy a kispolgári létet minden körülmények között biztosítani tudom.

Nagy terveim vannak, persze most sem olyan irányban, hogy népszerű, vagy híres, vagy jól kereső legyek, nem akarok a Színházi Élet ünnepelt folytatásos regényírója lenni most sem. Egyszóval fütyülök a polgári közönségre. Meglehetősen unalmas és józan életre szeretnék berendezkedni, sajnos úgy áll a dolog, hogy minden egy-két esztendei munkaperiódus után két- három hónapi szanatóriumra is szükségem lesz. Mindezzel leszámoltam már.

A hazamenetel és elhelyezkedés kérdése nem aggaszt, táplálék tekintetében rendkívül kis igényeim vannak már, de lakás tekintetében vannak bizonyos aggályaim, mert feltétlenül szükségem lesz egy kényelmes külön szobára, ahol dolgozhatom is, s ez a mai körülmények közt — úgy tudom — nem olyan egészen egyszerű dolog.

Édes Annácskám!

Édes Annám! Az UNRRA tartja fenn ezt a szanatóriumot Gautingban. Múlt év július 10-e óta vagyok itt. Március eleje óta állandóan haza akartam menni, de eszemre kellett hallgatnom. Most megint megy innen a szanatóriumból tizenöt magyar haza. Köztük Moskovits Jancsi barátom — aki ezt a levelet viszi s én megint nem mehettem. Friss vagyok, jól érzem magam, de most már óvatosságból sem szabad kockáztatnom semmit.

Kérlek, addig vess számot magaddal. Nem kell, hogy sajnálj (kevesebbet szenvedtem, mint ti), nem kell, hogy kötelezettséget érezz. Nyugodtan megmondhatod, ha más terveid vannak az életeddel: én annyira erős vagyok és olyan mániákus most a munkavágyamban, hogy keresztül tudnám magam verekedni mindenen, egyedül, nélküled is. Szabadon dönts tehát és mindenre való tekintet nélkül.

Itt karácsonytájt még aránylag paradicsom volt, konzerv, csokoládé és egyéb tekintetben is. Akkor az amerikai hadseregé volt a szanatórium, aztán, sajnos, az UNRRA vette át. Addig sikerült magam apróságokkal ellátni, mert csupa megoldhatatlan probléma volt: borotva, fogkefe, fésű, tükör stb. Dachauból tigris SS-ruhában és téli, német szőrcsizmában jöttünk ki. Most már van egy elég jól szabott UNRRA-ruhám, egy másodikat is kapok talán, három pár cipőm és karórám. Pénzem viszont semmi sincs már.

Küldök egy kis csomagot, pár vacakkal. Az óra ugyan nem arany, de legalább nem teszed zálogba — az én karomon hónapokig pontosan járt. A töltőtoll elég használható, de az se arany. A kávét nem kell főzni, csak forró vízbe beletenni! Rögtön oldódik, nincs zacca, mert kivonat. De kifogástalan babkávé. A cigarettát feltétlenül szívd el és ne értékesítsd! Annácskám, jó lenne, ha gazdag lennék, akkor talán adhatnék neked valami rendesebbet, de sajnos ugyanolyan nebbich vagyok, mint voltam: nem értek a fekete üzletekhez és nem is akarok érteni. Így hát augusztusban legfeljebb engem magamat várhatsz, mint a kisgazdák Kneipp atyát, mikor leszállt a vonatról Kiskőrösön 1892. április 13-án egy zivataros tavaszi napon, egyszerű ingben, gatyában, brilliánsok nélkül.

Az összes halálhíreken most már túl vagyok. Jobb volt ezt itt elintézni, mint ha Budapesten tudtam volna meg az első napon. Reméltem, hogy Pali testvérem otthon lesz, mire én megérkezem és nem kell várnom híreket róla Oroszországból. (Az eltűnés szörnyűbb, mint a konkrét halálhír, mert őrli az embert, lassan, évekig: halál — részletre.) Nem írtál újpesti rokonaimról, de így is tudom, hogy 90 százalékuk nem él.

Megkeményedtem, öreg zsidó létemre, mint a százéves fa, de nagyon vágyom már Pestre. Rendkívül örülök családod szerencséjének, azt hiszem, ez elég kivételes dolog, hogy mindannyian megvagytok. Rendkívül szerencsés ember vagy te, egyetlen peched van, hogy még én is megmaradtam.

Be kell fejeznem a levelet, csupa hülyeséget írtam, csupa nem fontos dolgot, a fontosak meg kimaradtak bizonyára. De hát két esztendő anyaga gyűlt fel bennem, élőszóban, remélem, könnyebben közölni tudok mindent…

Ölellek, Annácskám, változatlan szeretettel és várom azt a pillanatot, amikor ezt személyesen is megtehetem. Barátaimat üdvözlöm: Dórát, Kis Lajosékat, Korbulya Palit, Barabást külön is.

Schőn 1946. október 14-én érkezett haza Budapestre.

A pályaudvarról egyenesen a Japán Kávéházba ment. Ott tájékozódott, és csak aztán jelent meg a Teleki Pál utcában.

Romlaky Annával december 17-én házasodtak össze.

Bächer Iván