Népszabadság, 1997. október 18.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
1946. március 11-e volt.
Romlaky Anna fél nyolckor kelt. Azért ilyen korán, mert korán is feküdt, tíz-tizenegykor általában. Nem volt ugyanis kivel töltenie az estét, az éjszakát.
Átmeneti, zűrzavaros életet élt megint.
De már tudta: közeleg a rend feléje újra.
Azon a napon, reggel kilenckor már a szőnyegen ült.
Leveleket olvasott és hangosan zokogott. Már harmadik napja olvasta át volt férjének, Tauber Oszkárnak a leveleit. Több mint hatszáz felbontott boríték hevert a Teleki Pál utcai szoba padlóján.
Nehéz munka volt ez, de Anna tudta már, hogy csak most végezheti el.
Gondolta, tűzbe veti a leveleket azután. Hisz senkit azok már nem érdekelhetnének, őneki gyermeke nincsen, testvérének, Böskének két fia, lánya rá sem hederít, szinte megvetően kezelik őt, nincsen neki már se kutyája, se macskája, egy ember szerette őt igazán, őszintén, maradéktalanul, Oszkár, és amikor ide ért gondolataiban, és negyedóránként ide ért, akkor már sírógörcsöt kapott, szedte az idegcsillapítókat, mert érezte, tudta, hogy ő tett tönkre mindent, a saját életét és Oszkár életét is, valakinek az életét, aki mindenekfelett szerette őt.
A teljes megsemmisülést élte át, a halált kívánta, nem akart élni. Tudta, hogy nem tehet jóvá semmit. Negyvenöt éves volt, rádöbbent, hogy soha senkitől ilyen leveleket nem kaphat többé. Soha nem szólítja őt már senki sem életemnek, mindenemnek, drága kicsi babámnak…, soha senki nem ír többé a szeméről, a szép testéről, kezéről, hajáról.
Ezt csinálta Anna délig. Olvasott és hangosan sírt.
Délben elpakolt. Evett két vajas kenyeret. Azután várt.
Egy órakor csengettek. Kettőt.
Megjött Korbulya Pál, a költő.
— Te sosem fogsz megöregedni? — kérdezte Annától egy jó óra múlva.
— Öreg vagyok már — mosolygott Anna. — Öreg, nagyon öreg.
Akkor már kilenc éve tartott a kapcsolat. Tulajdonképpen előbb kezdődött, mint mielőtt Anna Schőn Sanyit megismerte volna. Mentegette is néha magát, hogy nem is lehet tudni azt pontosan, kit kivel csal meg éppen. De hát nem is lehetett tudni azt, hisz egyként szerette mind a kettőt.
Nem is bánta nagyon: még össze-összeborultak, de a nagy szenvedélynek már csak nyomai maradtak. Mennyi hév, mily láz hajtotta hozzá Palit annyi éven át, és most néhány perces, kényelmes, öreges, szolid együttlét — már nem hevernek egymás mellett kimerülten és mégis kielégületlenül.
Ez már az öregség.
Anna fölényesen, majdhogynem gúnyosan nézte a férfit, akinek kerek parasztképét, szép, ravasz szemét annyira szerette mindig.
— Szeretsz te engem, Korbulya Pali? — kérdezte révedezve.
— Nagyon és egyre jobban.
Anna fölnevetett.
— Akkor miért nem élünk együtt, Pali, miért nem?
— Majd, Annácska, majd.
— Soha.
— Miért nem találkoztunk előbb?
— Miért nem?
Hallgattak, majd Pali így szólt:
— Kassayt olvastam tegnap este.
Anna elmosolyodott, és a semmibe révedt. Pár nappal előbb látta Kassayt. Lefogyott, megöregedett, de még mindig érezte Anna azt a varázsos vonzást, amit 1936-ban érzett, mikor Kassay kocsija megállt a Naphegy utcában, és kinyílott a kocsi ajtaja, és ő beszállt az autóba, mintha egy másik világba szállt volna három napra be.
Úgy érezte Anna, hogy ha van másik élet, akkor abban Kassay őneki a testvére lenne biztosan.
— Minden össze van a naplójában hordva, ami egy nagy írólélekre jellemző — őszerinte. A nagy író a nemzetért aggódik. A nagy író begyújtat. A nagy író munkához lát.
— Én nagyon szeretem.
— Több a szorgalma, mint a tehetsége.
— És én? Énrólam mi a véleményed?
— Veled éppen fordítva áll…
Anna megvetően legyintett:
— Az én életem csupa epizód és…
— Csupa gyönyörű epizód.
— Nyilván azért nem tudok regényt írni.
— Tudsz, Anna, tudsz.
— Te tudhatod, mi játszódik le bennem. De én soha nem fogom megtudni, mit gondolsz te? Hogy mi van bennem.
— Én arra gondolok, milyen csodálatos percek ezek…
— Percek…
— Egy nő nem érthet a percekhez, Annácskám.
— Miért van ez?
— Mert egy nő, ha szép is, ha okos is, ha tehetséges is, akkor is liba.
Anna sóhajtott, legyintett, mosolygott.
Hallgattak.
— Holnap kivégzik Bárdossyt — törte meg a kínos csöndet Korbulya.
— Nem kár érte.
— Tudod, nem olyan egyszerű dolog ez, nekünk, akik annak idején aláírtuk a halálbüntetés elleni tiltakozó memorandumot, amikor Sallait és Fürstöt elítélték. Én most is ellensége vagyok a halálbüntetésnek.
— Mi lesz velünk? — mondta erre Anna.
— Ezt hogy érted?
— Csak így — mondta Anna, és átadta Korbulyának Schőn Sándor levelét, amelyik négy nappal előbb érkezett.
A férfi elolvasta barátja levelét, és bólintott.
— Ez nagyszerű. És hogyan kívánod most berendezni az életed?
— Majd berendeződik az magától — nevetett Anna.
Még egy keveset diskuráltak, kínosan, akadozva, aztán kezet fogtak, és Korbulya távozott.
Anna még nézte a hátát föntről az ablakból, azután leült az íróasztalhoz. Harmadik napja írta esténként kapcsolatuk történetét Tauber Oszkárral. Mielőtt munkához látott volna, fölsóhajtott azért:
— Hát ez is megvolt.
Bächer Iván