Sajtos tészta

Van úgy, hogy semmi nem jut az ember eszébe.

Nincs is kedve főzni, unja a konyhát éppen, mást csinálna inkább, ötlete sincsen, mit lehet összedobni gyorsan, kevés munkával, fejtöréssel, a fagyasztó is kifosztva tátong, bundás kenyér meg már kétszer is volt a héten.

Röstelli, hogy nem csinál valami igazit, eredetit, valami tőle várhatót, de hát van ilyen.

Ilyenkor csinál sajtos tésztát az ember.

Vesz egy zacskó spagettit vagy kettőt, harminc deka trappistát, és tejfelt két dobozzal.

Fölteszi a vizet, félmaroknyi sóval, kicsiny olajjal, mikor lobog, beledobja a tésztát, mikor megpuhult leszűri, nem mossa le soha, kicsinyt sózza, meghempergeti vajban, margarinban vagy olívaolajban, kicsit sózza, ráreszeli a sajtot, rálöttyinti a tejfelt, és kész.

Lehetne persze tejszínnel csinálni, lehetne pirítani kis húsos szalonnát alá, elvinni a dolgot a spagetti alla carbonara felé, vagy lehetne kis olajba belenyomni hat gerezd fokhagymát, belenyesegetni egy cső erős paprikát, szórni rá kis kakukkfüvet, bazsalikomot, rozmaringot, lehetne egy húskonzervet is bontani és pirítani alá, lehetne füstölt sajttal vagy parmezánnal is enni, a gyereknek meg lehetne locsolni egyenízű ketchuppel az egészet, de ilyenkor nem szabad.

Mert ilyenkor derül ki, hogy az egyszerű sajtos tésztánál nincsen jobb a világon. Esszük és nem is értjük, mitől olyan jó.

Hiába, a jó dolgokkal így szokott ez lenni.

Bächer Iván