Hegedűs a határon

A hegedűs tizenhét éves, ígéretes, nagyszerű tehetség.

Mint minden fiatal, ígéretes tehetség, ő is indul különféle zenei versenyeken. Legutóbb, szeptemberben egy szomszédos ország kis városkájában zajlott egy neves művész — melleslegesen magyar hegedűs — fémjelezte verseny, melyre a szóban forgó magyar fiatal nevezett.

Készült a versenyre, ahogy kell, hónapokon át, gyakorolt, aztán elintézte a formaságokat, külön gondja volt a hangszerre, azt ugyanis a Zeneakadémiától kapta kölcsön, több papírt is beszerzett e tényt igazolandó, az utolsó hetekben aztán kedves, nagyszerű kísérőjével is próbált rengeteget, a kísérő egyébként legendás alakja a magyar zongorakísérők társadalmának, alighanem vele készült a legtöbb rádiófelvétel, ma már főként gyerekeknek kísér, nem is pénzért, hisz efféléről a magyar zeneoktatásban nem lehet beszélni, hanem csupán csak szokásból, meggyőződésből vagy valami hasonlóból.

Mikor aztán eljött annak is a napja, vonatra szálltak ketten, a tizenhét éves hegedűs meg a hetvennégy éves kísérő, és elrobogtak a nemzetközi gyorssal délkelet felé, a határig.

Átjutottak gond nélkül a honi hatóságok vonalán.

De odaát a szomszéd ország határőrizeti szerveinek szemet szúrt az instrumentum.

A szervek kételkedésüknek adtak hangot a hangszer tulajdonjogát illetően.

A gyerek mutatta a papírt.

A papírra azonban a szervek mit sem adtak.

Láttak ők már papírt eleget.

Nevetve mondták — jól beszélték a magyar nyelvet —, hogy bizony bárki mondhatja, hogy ő hegedűs.

Azt bizonyítani is kell.

És leszállították a gyereket a vonatról, bekísérték a határőrszobára.

Ott sokan tartózkodtak, és mindenki be volt rúgva nagyon.

És akkor a gyereket fölszólították, hogy hegedüljön.

És a gyerek hegedült.

Hegedült, több mint háromnegyed órán át.

Hegedült, mert félt, mert féltette kísérőjét, aki rosszul lett az idegességtől, és aki várta őt fenn a vonaton. A gyerek hegedült, mert át akart jutni a határon, hogy hegedülhessen odaát.

Hegedült a gyerek, aki pár év múlva talán a világ legnagyobb hangversenytermeiben hegedül majd rengeteg pénzért, hegedült a részeg határőröknek, különben nem léphette volna át a határt.

Az egyenruhás közönség egyébként hálásnak bizonyult, táncolt, danolt a hegedűszóra, rendelt Nóti-csárdást, Hajmási Pétert, Pacsirtát.

És persze a gyerek eljátszhatta a teljes versenyrepertoárt.

Tulajdonképpen hálával tartozik a derék, zeneszerető határőröknek. Talán e ráadásgyakorlásnak is köszönhető, hogy a fiatal művész — aki végül áthegedülte magát a határon — megnyerte a versenyt, egészen pontosan: második lett, első díjat nem osztott a zsűri ugyanis.

A díjjal természetes fél tucat koncertmeghívás is járult, melyek a zeneszerető határőrök őrizte ország különböző pontjaira, egyebek között távoli fővárosába is szóltak.

Csak az a baj, könnyen előfordulhat, hogy a fiatalember nem tehet majd a meghívásoknak eleget.

Édesapja ugyanis, aki Hollandiában muzsikál amúgy, szent esküvéssel fogadta, hogy amíg ő él, a gyerek nemhogy át nem lépi, de még csak meg sem közelíti Magyarország határait — egyetlenegy kivételével.

Bächer Iván