164. Karcsi és a világháború

164.1. Az autokráciák tengelye és az egymásnak történő nekiesés

164.1.1. Most aztán mindenki nekiesik a másiknak! – foglalta össze a világpolitikai eseményeket Porzsákos Karcsi a Kertész Imre-emléktábla alatt, ahol a Kazetta kávézó törzsközönsége ücsörög délutánonként, már amíg elviselhető a kinti hőmérséklet. Aztán a másnap várható Tippmix-meccsekre terelődött a szó. (Háromnál több gól lesz a litván–magyaron, mondta Karcsi. Azóta tudjuk: be is jött.)

164.1.2. Ahogy nézem, a világ vezető külpolitológusai, mindenféle szakértői, gurui, hivatásos okoskodói sem jutottak sokkal többre, mint Karcsi. Csak egy kicsit részletesebben írják le ugyanezt.

Amikor a világban szinte egyszerre lángol föl több alvó konfliktus, az sosem véletlen – Karabah, Koszovó, Gáza csak a legközelebbiek és legfenyegetőbbek, de – ahogy a legutóbbi hírlevélben is emlegettem – ott az egész Száhel, keresztbe Afrikán, Szudántól egészen Nyugat-Szaharáig, Szíria, Líbia és Jemen sem nevezhető éppen stabil környéknek, a dél-amerikai feszültséggócokra már nem is marad elég figyelmünk, pláne Nyugat-Pápuára, ahol egyébként megint felélénkül az indonéz hatalommal szembeni ellenállás/terrorizmus. Csak csendes-óceáni térség nómenestómenozik, bár a legnagyobb potenciális háborús veszély is itt lappang: Tajvan, ugye, a világ chipgyártásának nyomasztóan monopol közontja (jó, csak a legfejlettebb, legbonyolultabb logikai chipekben egyeduralkodó szinte, de pont ezek a legfontosabbak), aminek visszafoglalása Peking legfontosabb politikai célja. E célt egyrészt nap mint nap deklarálja is a kínai vezetés, másrészt egyre kevésbé gyakorlatszerű hadgyakorlatokkal, csapatmozgatásokkal, fejlesztésekkel igyekszik alátámasztani a verbalizálgatást, sőt sokak szerint a direkt háborús készülődés jelei is láthatók.

Abban nagy az egyetértés (a gurutótumfaktumok között), hogy Karabah, Koszovó és Gáza valamilyen módon az ukrajnai háborúhoz kapcsolódnak, mármint hogy ezek a tök más, tök történelmi, tök évszázados gyökerű konfliktusok az ukrán-orosz háború zajában törtek ki újra, egyes szereplők a nemzetközi figyelem tompulását, az amerikai védelmi gépezet kifeszítettségét, az orosz hadsereg Ukrajnán kívül erősen korlátozott képességeit, esetleg valami  más tényezőt meglátva és mérlegelve döntöttek az akciókról.

Senki nem állít(hat)ja komolyan, hogy Putyin utasította volna Hamaszt vagy akár bármilyen módon támogatta volna az Izrael elleni gyilkos terrortámadást, de a Hamasz biztosan mérlegelte az ukrajnai fejleményeket, és a palesztin terrorszervezet legfontosabb támogatója, Irán pedig napról napra szorosabb szövetségbe forr az oroszokkal. Putyinnak is jól jött a gázai káosz, hogy előadhassa Nyugat-ellenes téziseit, és a „globális Dél” imperializmusellenes harcának meséjével próbálja eladni saját posztimperialista háborúját.

164.1.3. Ma már kimondható, hogy az ukrajnai háború nyomán összeállt az Oroszország–Irán–Kína tengely, az autokráciák tengelye (kiegészülve egy kissé ütődött, bár elég elszánt és atomtulaj apróddal, Észak-Koreával) azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy véget vessen az Egyesült Államok hegemóniájának, a sokszor emlegetett egypólusú világrendszernek, egyszersmind a Pax Americana második világháború vége óta tartó korszakának.

Ez utóbbi talán már sikerült is, a hosszú béke időszaka lezárult. Hal Brands, a nagy geopolitikai és stratégiai kérdésekben igen jelentős elemző, a Bloomberg szerzője a gázai eszkalációval halottnak is nyilvánította a hosszú békét. A Pax Americana nem volt tökéletes, nem volt talán mindenben igazságos, de tartós békét (=nyugodt gyarapodás, gazdagodást) jelentett a Nyugat országainak, és a Szovjetunió összeomlása óta Közép- és Kelet-Európának is.

164.1.4. Intermezzo. Nem újdonság, nyilván, de muszáj megint hangsúlyozni ennél a pontnál: ha létezik egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Nyugat (liberális, kapitalista etc.) rendszereihez kapcsolódni, NATO- és EU-tagnak lenni, nyugati típusú intézményrendszereket működtetni (a kapcsolódás egyik feltétele) a biztos gazdasági siker, a gazdagodás útja, akkor az éppen a volt KGST-térség, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Horvátország, Románia és a baltiak példája.

Amit Orbánék saját zseniális gazdaságpolitikájuk eredményének hazudnak, az valójában mind ebből – már a NATO- és EU-tagságból és a nyugati gazdasági rendszerbe kapcsolódásból – származik. Ezért különösen cinikus és valós nemzeti érdekekkel ellentétes ez a visszataszító kokettálgatás, hízelgés az oroszokkal/-nak és Kínával/-nak. Orbán nem gazdasági lehetőségeket keres ott, ahol ilyenek nincsenek. (Tudja azt jól.) Ideológiai támaszokat keres. Az autokráciák tengelyén.

Ezt most elharapom. Hosszú lenne.

Intermezzo vége.

164.1.5. A Pax Americana vége pedig azt jelenti, hogy erőszakosabb, bizonytalanabb, kaotikusabb korszak jöhet. Senkinek nem lesz jó.

164.1.6. Hogy ne menjünk át totál sötétbe: nem, ez még nem a világháború. Bár az is igaz, hogy közelebb vagyunk hozzá (már a világháborúhoz), mint a kubai rakétaválság (1962) óta valaha. (Vagy talán még a dél-koreai utasszállító lelövése játszik.)

A helyzet pedig egyáltalán nem úgy fest – bármennyire is szeretik úgy lefesteni nyugati defetisták és a diktatúratengely rajongói, például az Orbán-média is –, hogy a gyengülő USA (és a dekadens Nyugat) befolyását szorítja vissza a nagy lendülettel fejlődő, stabil Kína vezette erős ellenszövetség.

Az igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok komoly belső válságokkal küzd, és hogy szövetségesei (például Nagy Britannia és az EU) is mutatnak mindenféle aggasztó jeleket, de éppenséggel az új tengelyországok sem tűnnek stabilnak vagy magabiztosnak. Oroszország sokáig rettegett katonai ereje történelmi presztízsveszteséget szenved éppen, Putyin rendszerének gazdasági lendülete már 2010-ben megtört, a szoft diktatúrát azóta fokozatosan keményítik, illetve a háborúban már klasszikus, kemény diktatúrává alakították. A nyári Wagner-zendülés idején már az is kérdésesnek tűnt, hogy az országon belül képes-e uralni a helyzetet az államhatalom. Kínában Hszi Csinping szinte maói mértékű személyi kultuszt épített ki, de újraközpontosító gazdaságpolitikája, nacionalista, arrogáns retorikája és agresszív külpolitikája eddig csak kárt okozott: a gazdasági növekedés lassul, az amerikai export csökken, a belső fogyasztás alacsony, az ingatlanpiaci válság egyre gyűrűzik, az Út és övezet nem nagyon halad, a demográfiai helyzet nem sok jót igér. Irán vallási-politikai elitjét milliók őszintén gyűlölik, ezt elég jól mutatta a Mahsza Amíni-gyilkosság után kirobbant, hónapokig tartó tiltakozássorozat. A gazdaság évtizedek óta stagnál, az elégedetlenkedőket a perzsa nacionalizmus feltámasztásával, illetve a Nyugat- és Izrael-ellenes retorikával próbálja leszerelni a diktatúra, ahol már állítólag nem is ajatollahok kezében van a valódi hatalom, hanem átvette az irányítást a Forradalmi Gárda, tehát a katonai elit.

És annak sem érdemes örülni, hogy ilyen problémás társaság a diktatúrák tengelye: az instabil, de katonailag elég erős autokrácia a tapasztalatok szerint elég hajlamos mindenféle agresszióra.

164.1.7. Viszont az agresszív húzások meg láthatóan máris összerántották a Nyugatot: Ukrajna nyomán bővül a NATO (ha éppen nem akadályozza a kicsoda is?), kezdi összekapni magát katonailag Európa, Kína tengeri nyomulása a Fülöp-szigeteket tette hirtelen lelkes Amerika-szövetségessé (százmilliós ország, fontos katonai bázisokkal), az elkötelezett Japán és Dél-Korea mellé még akár az ideológiailag Peking-barát, de a nacionalista Kínától rettegő Vietnam is felsorakozhat, de a legnagyobb és legfontosabb USA-szövetséges India, amely ugyan megint autokratizálódgató ország, és nagyon szeretne harmadik utas (el nem kötelezett) lenni, de a területi viták (néhány éve kisebb katonai összecsapások is voltak, halottakkal) és térségbeli érdekszféraütközések miatt mindig inkább Kína-ellenes szövetséget keres.

164.1.8. Tehát Karcsi tippmixében én még nem tenném meg a világháborút. Mégsem egy litván–magyar.

164.2. Utóvédharcosok klubja

164.2.1. Kezdjük megszokni, hogy szinte minden hónapra jut egy újabb „mindent eldöntő”, „korszakos jelentőségű”, „mindennél fontosabb” politikai esemény, jellemzően választás. Ki sem látszunk a sorsdöntésekből. Nem lehet ezt idegileg bírni. A legutóbbi mindent eldöntő a lengyel választás volt, természetesen; antipupolista, antiautokratista szempontból egyébként megnyugtató eredménnyel.

De. Fontos DE: Donald Tusk kormányalakítása – ha majd megtörténik –, nem változtat meg semmit. Hogy a magyar belpolhelyzetre nem lesz érdemi hatása, az biztos. Persze, nem javítja Orbán nemzetközi pozícióját, de drámaian nem is rontja. (Rontja azt ő magának, amennyit rontani köll.)

Ami még fontosabb: a Tusk-siker (ha majd a kormányalakítással kiteljesedik) nem jelent semmiféle trendfordulót, pláne megoldást. (Arról nem beszélve, hogy ott lesz neki a bivalyerős PiS ellenzékben, sokmillió hiszterizált választójával.) A nacionalista-populista-autokratikus hullám még tart, nem látjuk, mikor lehet vége. Tusk inkább a Macron-szerű libdem utóvédharcosok közé tartozik. Időt nyert a nyugatos lengyel demokrácia számára. Illetve, igazából Kaczynski nyert időt azzal, hogy messze nem jutott addig a liberális demokrácia intézményeinek fölszámolásában, mint Orbán. Igyekezett, igyekezett, de sem tehetsége nem volt hozzá, sem igazi akarata talán. Olyan igazi, mint Orbánnak, biztosan nem.

(És erről megint nagyon hosszú cikket lehetne/kéne írni.)

164.2.2. Ja, azért valami következménye a lengyel választásnak mégis lesz a magyar belpolban. Ahogy Orbán taktikáját ismerem, szinte biztos, hogy mozgosításra próbálja majd használni a lengyel példát: a nemzetközi karvaly izé, Brüsszel és Soros eltaposta a mélylengyel  patrióta kormányt, ne hagyjuk, hogy itt is satöbbi.

Szpojler: nem fogjuk hagyni.