A nagy kaland

Negyvennégy volt a nagy kaland éve.

Tulajdonképpen a német megszállásig majdhogynem békebeli életet éltek mindnyájan. Igaz, a két Gold fiú, Gyuri és Boldizsár munkaszolgálatosként ténykedett az ország végein, de mindketten tűrhető helyen, viszonylagos biztonságban voltak.

Romlaky Anna 1944 elején regényírásba kezdett, Dezső újságot szerkesztett lankadatlanul, Gojszi és Böske varrták a fűzőket, Gold Sámuel pedig épp úgy eljárt a kávéházba naponta, mint évek óta mindig.

Még Schőn Sándornak is jelentek meg 1944 márciusáig írásai, igaz, név nélkül. „Szégyellem, hogy magyar vagyok” temette kezébe arcát a Pester Lloyd szerkesztője, ahányszor kéziratot vett át Schőntől.

A népes családból egyedül Romlaky Dezsőnek nem volt semmi oka aggodalomra: kereszténynek született, keresztény nő volt a felesége is, az élettársa is és a szeretője is. Öröm volt az élete szegénynek.

Biztonságát csak növelte, hogy a szélsőjobboldali Esti Újságnak munkatársa maradt nemcsak március, hanem október után is.

Édestestvéreit viszont 1944 kora nyarán sárga csillag viselésére kötelezte, kötelezte volna a fönnálló rezsim.

De hát nagy lányok voltak már mindketten, megszokták, hogy saját öltözködésüket maguk határozzák meg.

A sárga csillag nem volt gusztusuk szerint való.

Romlaky Anna és Böske úgy döntöttek, hogy ők reformátusok voltak és azok is maradnak — ami papír ezt nem támasztotta alá kellőn, azon a dokumenten már 1941-ben apróbb változtatások lettek eszközölve.

Gojszinak pedig nem is szóltak arról, hogy szegény hetvenéves korára zsidó lett megint, vérig is sértődött volna efféle gorombaságtól.

Mindenki úgy vélte, az egész dolog nem tart már soká. Még Schőn is, aki rátartin viselte a lezsidóztatást, és okos ember is volt, még ő is tervezgetett azelőtt pár nappal is, mielőtt egy félcipőben elindult volna Dachau felé.

Vazul Lenke kitartó és igazán mondhatni: áldozatos munkával visszaszerezte emberét, Romlaky Dezsőt, újra együtt éltek a Rákóczi úti lakásban.

Zajlott itt az élet 1944 tavaszán, egymást követték az összejövetelek, zsúrok, népes vendégeskedések.

Éppen táncmulatság volt 1944. június 8-án este is, amikor beállított a Rákóczi útra Romlaky Anna a hírrel:

— Borcsát elvitték a gettóba.

Borcsa unokatestvérük volt, ugye.

Dezső kétségbeesetten fogta a fejét és száguldozott összevissza a lakásban.

Aztán másnap elkérte az Esti Újság autóját, és levitette magát Gyarmatra.

Kevés barátságos gettót állított föl Magyarországon Horthy Miklós apparátusa ezekben a napokban, de a balassagyarmati gettó a legszörnyűbbek közé való volt.

Ez mindenekelőtt köszönhető Óriás Oszkár csendőrparancsnoknak, aki a sok száz kegyetlen csendőrtiszt közül is kitűnt elvetemültségével. (Elszökött a bitó elől, nyilván aranyos nagypapa lett belőle Düsseldorfban vagy Montevideóban.)

Dezső bejutott a Kossuth, Thököly és Hunyadi utcák határolta területre, amelyen csaknem hatezer embert zsúfoltak össze, megtalálta Borcsát, és ki is hozta volna — de Borcsa nem volt hajlandó férjét hátrahagyni.

Dezső dolgavégezetlenül tért vissza Pestre.

A balassagyarmati gettó megkínzott népét a vagonírozás előtt gyalogmenetben öt kilométerrel odébb hajtották, Nyírjespuszta dohányszárító csűrjeibe. Ezen az úton lőtték főbe Borcsát.

Romlaky Dezső újságíró volt, sokat tudott a háborúról, a belpolitikai helyzetről és a zsidók sorsáról is. De más tudni és más látni.

A gyarmati gettóban látottak sokkolták Dezsőt.

Visszatérve Pestre mintha kicserélték volna: a könnyen kétségbeeső, befolyásolható, gyönge, tétova ember habozás nélkül fogott hozzá a nagyüzemi embermentéshez.

Szabályos papírhamisító műhelyt rendezett be unokatestvérével, Borcsa öccsével, Sándor Zoltánnal együtt, aki az ekkor már persze betiltott Népszava munkatársa volt, okos, krakéler, kalandor, börtönviselt, a félelmet hírből sem ismerő ember. Csatlakozott a csapathoz Vazul Lenke is, aztán egy grafikusnő, segítettek az amúgy jobboldali újságíró-kollégák, rokonok, ismerősök, kártyapartnerek.

Lakásokat, címeket szereztek, búvóhelyeket, tranzitállomásokat építettek ki, jöttek és mentek a városban, intéztek, tárgyaltak, embereket értesítettek, hoztak, vittek, tároltak, helyeztek át, ahogy a szükség kívánta.

Romlaky Dezső papírjait, pontosabban sajtókamarai igazolványát átadta Magyar Lajosnak, aki író volt, jó író, írásain, regényein, visszaemlékezésein vagy kéttörpe-meséjén túl arról is nevezetes, hogy mint a Zsidó Tanács tagja ő juttatta el az auschwitzi jegyzőkönyvet Horthyhoz.

Magyar Lajost szintén hamis papírokkal fölszerelt feleségével együtt Romlaky Annánál helyezték el a Naphegy utcában.

Itt, a kisvártatva ostromolni kezdett Várral szemben, a két szobában tízen zsúfolódtak össze: valamennyien keresztények — lelkükben és papírjaik szerint. Később hat hétre mindannyian a pincébe hurcolkodtak le, negyven házbeli mellé.

A tízből négy volt írástudó: a városban ingázó Romlaky Dezső, Anna, Magyar Lajos és Emmi, egy magyar költőklasszikus lánya, aki a Naphegyről lesétálva épp rálátott a várbeli sétányra, amely akkor romokban hevert, és amely újjáépülve apja nevét viseli majd.

Mind a négyen papírra vetették később a Naphegy utcai szép napok emlékét.

1944 októberétől már mindenki olajozottan tette dolgát: a két Romlaky lány úgy mászkált még 1945 januárjában is az ostromgyűrűbe zárt és nyilasok sújtotta Budapesten, mintha csak korzóznának a legszebb békebéli időkben.

Gojszi mint „őskeresztény kisiparos” egy darabig őrizte még Goldék Teleki Pál utcai lakásának egyik szobáját — a másikat lepecsételték, de karácsony másnapján áthozták őt a Naphegy utcába. Mikor a Horváth-kerthez értek, akkor dőlt le a krisztinavárosi templom tornya. Mondta is a süket Gojszi: „Szörnyű, hogy mit művelnek ezek…”

Aztán a pincében, odalenn, minden reggel megmosakodott lavórban — vizet a Krisztina téri iskolából hoztak hosszas sorban állás után —, fekete ruhájára föltette a ragyogó hófehér csipkegallért és mécsvilágnál kézimunkázott nyugodtan, amíg csak be nem lépett az első szovjet katona.

A pincében összezsúfolódott derék budai polgárok talán sejtették, hogy a tíz betolakodott közül egyik-másik kicsinyt zsidó lehet, de olyan arcátlanságra nyilván nem gondoltak, hogy mind a tíz az.

A gyanakvó hangulatot Gojszi és Magyar Lajos oldotta. Magyar Lajos nagyszerű szervezőnek — mindenkinek ő jelölt ki helyet —, hopmesternek — a pincébe vetődött református püspökkel azonnal istentiszteletet rendeztetett —, hentesnek — kiválóan bontott holt lovat —, szakácsnak — maga is főzte tíz emberre a húst —, szatócsnak — fáradhatatlanul csereberélt, beszerzett —, pszichológusnak — elejét vette minden hisztériának —, kártyásnak — mert ez a program nem maradhatott el — és persze hősnek bizonyult.

Ha magyar, ha német és — később — ha szovjet járőr állította meg, ő csak elordította magát. „Romlaky!” és már mehetett is tovább.

De hát félni nem ért rá azokban a napokban senki sem.

Úgy fogták föl a dolgot, mint játékot, mint egy izgalmas kártyapartit, amelyben nem öt pengő a tét, hanem az emberélet.

Hála a nyerő szériának: így vagy úgy, de minden Gold és Romlaky megmaradt.

Még Tauber Oszkárra is volt gondjuk a Romlakyaknak.

1944 májusában Romlaky Dezső és Anna fölmentek Kolozsváry Borcsa Mihályhoz, a sajtókamara elnökéhez, aki Dezsőnek jó barátja, Annának pedig nagy hódolója volt.

Kolozsváry Borcsa azonnal vette a telefont, és tárcsázta Kolozsvárt, minek következtében Tauber Oszkár Székelyudvarhelyen, egyetlen ottmaradható sárga csillagosként, mindvégig betegeket gyógyítva túlélte a háborút.

Mikor Kolozsváry Borcsát akasztották, Anna mint riporter ott szorongott az első sorban. A férfi előtte ment el a bitó felé. Oda is köszönt, hisz igazi magyar úr volt:

— Csókolom a kezeit, Annácska.

Bächer Iván