Fokhagymaleves

Schnell Lajos, a szerkesztő eddigi életét, mint a szerkesztők életét általában, nők, feleségek, kocsmák, lakások, italféleségek és levesek tagolták egymást követő periódusokban. Volt neki például fröccsös, csapodár, talponállós korszaka. Eljött később az ideje feleségnek, sörnek, rántott húsnak is. Ezt váltotta fel — mit lehet tudni már: sajnos vagy nem sajnos — egy pincérnős, báros, viszkis fejezet. Aztán következett vidéki idill, anyuka, gügyögő gyerek, gazdag húsleves. Aztán a húsleves elszállt, vele vidék, anyuka, gügyögés. Jött mindennap másik ágy, éhgyomorra töméntelen tömény. Aztán eljött az ideje a kisvendéglőnek, vodkának, hűséges társnak is.

Most éppen a fokhagymalevesnek korszaka van soron.

A régi időkből maradt a vodka és a hű pár, ezekhez társul az említett leves. Schnell manapság minden héten legalább háromszor fokhagymalevest csinál. Néha próbálkozik mással is, frankfurtival, babbal, de mindig megbánja, mert újra csak azt kell konstatálnia, hogy semmilyen leves nem tud jobb lenni a fokhagymalevesnél.

Schnell ma már nem megy sehova, csak haza. Dolgozni még bejár, a szerkesztőségben kimozogja, kiüvöltözi magát, aztán hazamegy, gatyára vetkezik, papucsba bújik, megmarkolja a jéghideg vodkáspalackot, és így szól:

— De jó itthon, Zozikám.

Mire az asszony ráfelel:

— Jó bizony, Zozi.

— Jön valaki?

— Senki, Zozi.

— Hála istennek. És mi megyünk valahová?

— Sehová, Zozikám.

— Az még jobb. Nagyon jó. Jaj, de jó, istenem, de jó. Marha jó. Tudod, mi hiányzik csak, Zozikám?

— Tudom, Zozi.

— Na, mi?

— Egy jó kis fokhagymaleves.

— Úgy van — mondja Schnell Lajos, és mire a második felest kivégezte, párja már meg is tisztított egy szép nagy fej fokhagymát — ötven kiló van belőle otthon —, és a lábasban föl is forrósította az olajat, és a többi már Schnell Lajos dolga: liszttel világos rántást csinál, belenyomja a gerezdeket, kicsit megpirítja, de csak nagyon kicsit, nem engedi nemhogy odaégni, de még csak megbarnulni sem, azonnal felönti vízzel, jobb lenne húslével persze, de Schnell irtózik a húslevestől, jó neki a víz is, tesz bele három leveskockát, megforrantja, a főzőtejszínt szépen eldolgozza a levesben, kóstolgatja, gusztálja, ha híg lenne, akkor nem rest egy kevés vékony rántást tenni hozzá, vagy tejszínt elkever még egy kicsi liszttel, aztán, mikor már jó sűrű, krémszerű, akkor aprít bele egy csokor friss petrezselymet, készít pirítóst, reszel sajtot, aztán szólítja asszonyát.

— Jó volt, Zozikám? — kérdi Lajos aztán.

— Jó volt.

— Na, ugye.

— Pont elég lett. Még szerencse, hogy ma sem jött senki.

— Isteni szerencse, Zozi.

— Arról nem is beszélve, hogy milyen jó, hogy mi sem mentünk sehova.

— Bizony.

— Hol kaptunk volna ilyen isteni fokhagymalevest?

— Sehol, Zozi.

És így beszélgetnek, éldegélnek Schnellék manapság: kicsit büdösen, de elégedetten és boldogan.

Bächer Iván