Ezt tördeld be, Bocikám!

— Tördel. Megint tördel. Tördel a dög — morogta Vazul Lenke, aki az ablakban állt, és a Rókust nézte.

1942. szeptember 20-a volt, hajnali három óra.

Vazul Lenke, a Magyar Színház meglehetősen mellőzött művésznője, akkor már hatodik éve lakott élettársával, Romlaky Dezsővel a Rákóczi út 29.-ben.

Szép, négyszobás lakás volt ez a második emeleten.

Egy szoba nézett a Gyulai Pál utcára, tehát a Rókus Kórházra és az Immaculata-szobor karcsú vasoszlopára, kettő a Rákóczi útra, a nagy sarokszobának pedig — a sarokszobák természetéből fakadón — mindkét utcára nyílt ablaka.

Vazul Lenke tehát a hátsó, Gyulai Pál utcára néző szoba egyik kitárt ablakában állt és nézett jobbra, a Stáhly utca felé.

Onnan várta emberét, Dezsőt.

Aki tördel. Úgymond tördel.

Romlaky Dezső akkor már ötödik éve az Esti Újság munkatársa volt. Szerkesztett itt és tárcákat írt. De nem lett hűtlen előző lapjához, az Új Magyarországhoz sem, ahol hetente kétszer-háromszor is vállalt nyomdai ügyeletet. Romlaky Dezső kisujjában volt már a szakma, a legjobb tördelőszerkesztőnek tartotta mindenki őt a József körút 5. alatt, a Nemzeti Színházzal szemben lévő hatalmas sajtópalotában, ahol mindkét, meglehetősen szélsőjobboldali hírlap szerkesztősége, kiadója, nyomdája székelt.

— Tördelek, Bocikám, majd jövök — szokta volt mondani Dezső, és ilyenkor Vazul Lenke arca mindig elborult.

Lehet, hogy van olyan asszony, aki szereti, ha társa nincsen mellette, kézügyben, szem előtt, ha lehet mindig, de este és éjszaka legalább, lehet, hogy van ilyen asszony.

De Vazul Lenke nem ilyen volt.

Ő bizony társát szerette látótávolságon tudni mindig.

Elsősorban azért persze, mert szerette Dezsőt.

Romlaky Dezső negyvenhat éves volt ekkor. Vagyona nem volt, a siker elkerülte gondosan. Négy megjelent regénye nem rázta meg az irodalmi életet, egyetlen darabját a Nemzeti Színház en suite háromszor adta, Dezső nem volt klasszikus férfiszépség sem, magas volt, hajlott hátú, hosszú nyakáról a feje mindig lebiggyedt kicsinyt, kedélye legtöbbször rossznak volt mondható, örökölte apjától az értelmes magyar ember kötelező depresszióját, melyet csak a kártya és az ital bírt oldani. Jelleme gyönge lábakon állott, hisz naponta tördelte lapjába be saját, imádott anyjának, szeretett rokonainak kitartását kilátásba helyező és előkészítő közleményeket.

És mégis: Vazul Lenke mindenek felett szerette Dezsőt.

A baj abból fakadt, hogy nemcsak Lenke volt ezzel igy.

Sejtette talán ezt Lenke mindig, de a sejtéssel még össze lehet szokni valahogy.

A bizonyosságot, azt nehéz viselni.

Sokat, nagyon sokat állt már abban az ablakban a ráérő egykori primadonna, és leste, várta, örömmel, boldogan, izgalommal az ő Dezsőjét.

Sajnos azonban így állt azelőtt három hónappal is, állt az ablakban, állt és várta Dezsőt, leste, mikor tűnik föl a jellegzetes, magas, hajlott hátú, bosszú nyakú alak a Stáhly utcán, ahogy jön a nyomdából hazafelé, leste és leste és leste, és egyszer csak meglátta, de nem ott, ahol már meglátta százszor is azelőtt, a Stáhlyban, ajjaj, nem ott.

Hanem a Gyulai Pál utcában lépett ki egy házból, egészen pontosan a 10-es számúból, Dezső eltéveszthetetlen sziluettje.

És akkor Vazul Lenkében megáll az ütő.

Járt ő már Dezsővel, nem egyszer, nem kétszer a Gyulai Pál 10.-ben.

Ott volt lakása a csokoládégyáros feleségének, Gizának.

Hatalmas estek estek ott, tucatnyi úri vendéggel. Dezső az Otthon Körben ismerte meg a dúsgazdag párt. Valamiért a csokoládégyáros odaszokott a hírlapírók közé, ott szeretett kártyázni hajnalig, felesége is meg-megjelent, aki rendkívül dekoratív és igen élénk asszony volt, és akinek persze hétszobás külön hajlékot is biztosított jó ura, és akinek Dezső megtetszett azonnal.

Vazul Lenke jól látta ezt, de elhessegetett magától minden rossz gondolatot, remélte, hogy Dezsőben csak van kellő tartás és erő.

No, az a kettő, ami nem volt Dezsőben.

Mikor ez Lenke előtt is bizonyossá vált, akkor az asszony elköltözött az Irányi utcai Renessaince Panzióba, ahol férje és fia is lakott.

Pár nap alatt azonban Dezső visszasírta, könyörögte őt a Rákóczi útra, fogadkozott, hogy soha többé nem fordulhat elő ilyesmi, hogy ő Lenkét imádja, és hű társa lesz a sírig.

Három hónap telt el azóta. És most Lenke döbbenten állt az ablakban újra, és látta, amint Dezső kilép a Gyulai Pál utca kapuján, megtorpan, hirtelen megfordul, és gyors léptekkel elindul vissza a Kőfaragó utca felé.

— A barom — nyögött föl Vazul Lenke. — Észrevett és most megkerüli a tömböt, a Rökk Szilárdon visszajön, gondolja: elbambultam talán, és úgy csinálhat majd, mintha tördelt volna az átkozott.

Berohant Lenke, fogta fejét és kétségbeesve kerengett a szobákban.

Megállt egy kis fésülködőtükör előtt.

Ez maradt. Ez maradt a családi vagyonból. Mert mindent odaadott ennek a kurvapecérnek. Pedig tudhatta volna rögtön az elején. Már akkor tudnia, kellett volna, hogy mi következik, vagyis hogy mi folytatódik, amikor Romlaky Anna, valamikor 1927 tavaszán beállított, sikongva, zokogva, üvöltve, hogy ő megöli magát azonnal, mert félmillió koronát vesztett a kártyán, és akkor Dezső fogta a fejét, ahogy szokta, és akkor ő odaadott egy gyönyörű, briliáns díszítésű ékszerdobozt a két testvérnek, ami meg is nyugtatta őket némiképp.

És ez így ment, amíg csak el nem kopott minden, az ékszerek, képek, szőnyegek, bútorok — amit Vitéz Huszti és Kövesligeti elkezdett, azt bevégezték a Romlakyak maradéktalanul.

Mert nem először fizetett rá Lenke férfira.

Első férje, pontosabban férje, hisz nem vált el, minek, amikor Dezsőhöz úgysem mehetett, szóval Lenke férje volt Huszti és Kövesligeti Elkó Aladár. A magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank egyik leányvállalatának, a Prezidentia Társaságnak volt igazgatója.

Szép vagyont örökölt és jól nősült, hisz Lenke apja is bankember volt, az első Budai Takarékpénztár cégvezetője. Igaz, a gyökerek itt kevésbé voltak előkelőek: Lenke dédpapája még a bajai vízimolnár volt.

Szóval igazán szép volt a közös, Pauler utcai lakás, de mindent, ami szép volt, azzal lassan, de könyörtelenül elgaloppíroztak vagy ügettek a lovacskák.

Huszti és Kövesligeti Elkó Aladár ugyanis szenvedélyes lóversenyző volt.

Mellesleg kártyás, mulatós és a színésznők igaz tisztelője.

Mikor a közös gödöllői hatszobás villa is sorra került, Vazul Lenke föladta.

Aladár igazi úr volt, nem vitatkozott, beköltözött jó barátja panziójába az Irányi utcába.

Lenke pedig rálelt Dezsőre.

Akivel aztán költözködhetett mind kisebb és kisebb lakásba, mind kevesebb és kevesebb pakkal.

Igaz, a Rákóczi úti szép nagy otthon volt, Dezsőnek jobban ment ekkor, de már — úgy érezte Lenke — késő, mindennek vége van.

Ott állt az ablakban Lenke újra, és nézte, amint Dezső alakja fölbukkan a Stáhlyban, nézte Lenke a közeledő Dezsőt, szeméből csorogtak a könnyek, hisz imádta azt a magas, görnyedt férfit odalenn, imádta és gyűlölte ezt a félzsidót, aki rászabadította az őrült családját, aki kifosztotta, aki tönkretette életét, gyűlölte a hisztérika húgot, a süket mamát, a sok piás firkászt, gyűlölte az egész családot, amely nem fogadta be őt igazán soha, hiába van velük évek óta, mégsem az ő családja, mert neki nincsen családja, neki senkije és semmije nincsen, nincsen munkája sem, hónapok óta nem kap szerepet, már alig emlékszik, mi is az a siker, egyedül van már ott az ablakban egészen, fia is elment már, tizenhét éves korában elköltözött a panzióba ő is, most meg kinn van a fronton, isten tudja, hol, ha él még egyáltalában, senkije, semmije nincs hát, csak ez a görnyedt, sovány, magas alak, aki bárgyún vigyorog rá fölfelé, karját széttárja, jelezvén, hogy eddig tartott a munka, a tördelés, ne haragudj, Bocikám, de sietek már, mindjárt ott vagyok, Bocikám…

Kihajolt ekkor Vazul Lenke az ablakon, kihajolt derékig, és sikoltott akkorát, hogy belérezgett a szobor tömör vasoszlopa is talán:

— Ezt tördeld be, Bocikám! Ezt tördeld be te rohadék, első oldalra, két hasábra, három lábra! Ezt tördeld be! Dezső! Bocikám! Szeretlek!

És Vazul Lenke szép, elegáns alakja átbillent a párkányon.

Bächer Iván