Gara szeme

Romlaky Anna 1942 nyarán, egészen pontosabban augusztus 11-én, pénteken éjjel találkozott utoljára régi barátjával, Gara Ernővel.

A hírlapíró persze több volt, mint egyszerű barát.

De szerető nem volt, még ha 1935-ben, a Dsidáéktól bérelt szobában egyetlenegyszer meg is történt közöttük az, ami szeretők között meg szokott történni rendesen. De ennek nem volt jelentősége sok.

Anna később szerelmes barátságként definiálta kapcsolatukat, mely mindenekelőtt a közös reggelizésekben merült ki.

1932 és 1936 között dacolva férji tiltással, pletykával, botránnyal, minden reggel együtt ültek a New Yorkban.

Több volt ez Anna számára mindennél, ez a reggelente közösen fogyasztott, ezüstkanállal fölzavart biborszín tea, tarka imbisz, roppanó zsemlye és aranysárga lágytojás a hófehér damaszttal lepett kávéházi asztalon, mely alatt a kezek és fölött a tekintetek összekulcsolódtak.

Legendás szeme volt Garának.

Ady-szeme volt neki. Abban veszett el Anna tekintete minden reggel fél hét és hét között.

Azokat a reggeleket nem bírta megbocsátani Tauber Oszkár. Sok mindent meg tudott, de azokat a reggeleket soha.

Aztán 1936-ban Anna odahagyott Kolozsvárt, férjet, Garát.

De nyaranta vissza-visszatért.

Míg a negyvenes évek elején anyja, Gojszi Balassagyarmaton vakációzott, ő pár hétre mindig Kolozsvárra rándult.

Drága pajtásánál, Végh Jóskánál, pontosabban annak mamájánál lakott a Széchenyi téren. Az L alakú háznak végén mindig fönntartottak számára egy külön bejáratú szobácskát.

Eleinte, ’40-ben, ’41-ben még találkozgatott Gara Ernővel is, de 1942-ben már nem, illetve csak egyszer, utoljára, azon a pénteki éjjelen. Látni látták egymást, majd minden este, de nem találkoztak.

Az történt ugyanis, hogy Garának menyasszonya lett.

Anna sok mindent elviselt az életben, de azt speciál nemigen, hogy valaki ki bírjon ábrándulni őbelőle. A hír vétele után rá se hederített többé Garára. Majd minden este egy helyiségben voltak, de nem érintkeztek soha.

Különben is: volt Annának új társasága.

Tudni kell, hogy ez a Kolozsvár, a negyvenes évek Kolozsvára már nem az a város volt, amelyet 1936. március 15- én Anna otthagyott.

Kolozsvár 1940-ben magyar lett ugyanis.

Volt öröm és lettek változások.

Megváltoztak a kolozsvári utcanevek példának okáért. Nem csupán visszamagyarosodtak huszonhárom év után, de új keresztelésekre is sor került, utcát, teret kapott Mussolini, Hitler egyebek között. Megváltozott Romlaky Anna egykori lapja, a patinás Ellenzék is.

A régi főszerkesztőt, dr. Grois Lászlót a magyar kormány menesztette és helyére fölhozatta Pestről Zathureczki Gyulát, aki azzal kezdte a ténykedést, hogy azonnal kirúgta a laptól a zsidókat, legelőször is Garát.

Ha azt mondjuk, hogy az Ellenzék megszűnt liberális lapnak lenni, ekkor bizony finoman minősítettük a változásokat.

A városba látogató Romlaky Annát mindez nem zsenírozta. Ő továbbra is bejárt a Jókai utcai szerkesztőségbe. Ebben szerepet játszhatott az a tény is, hogy Zathureczki Gyula igen fess férfi volt.

Negyvenéves Anna ekkor, külsőleg harmincnak tűnt föl, belsőleg alig ütötte meg a tízet. Vékony, szép bőrű, elragadóan gonosz mosolyú, szabad, féktelen és zabolázhatatlan asszony volt. Tíz korsó sör és huszonnégy órai megszakítatlan kártya még csak egy kis karikát se festett gyönyörű, kék — egyik hódolója jelzőjével szólván — lávakőizzású szeme alá.

Fél Kolozsvár Anna lábainál hevert.

E félnek Zathureczki masírozott az élén.

A Pestről vezényelt főszerkesztőt, akit csak Bertinek becézett mindenki, azon a ’42-es nyáron Végh Jóska mutatta be Annának az Újságíró Klubban megérkezésének első estéjén. Abban a minutumban fölizzott a lég a New York-palotában.

Mindennap összefutottak aztán.

Zathurecky Berti volt a központja azon a pénteki estén is a New Yorkban összegyűlt társaságnak, amelyben hírlapírók, hivatalnokok, ügyvédek ültek vagy tucatnyian. Ott volt egyebek között báró Aczél Edi és a Kolozsvárra rándult Milotay István, annak az Új Magyarságnak a főszerkesztője, amelynek Romlaky Dezső és Anna is dolgozott. Ott kuporgott az asztal véginél szegény Végh Jóska is, de ő alig figyelt a többire, össze volt zuhanva teljesen, részben az irdatlan alkohol viselte meg szervezetét, részben a hasonló léptékű adósság. Az történt ugyanis, hogy könyve jelent meg Hogyan él az erdélyi magyar társadalom? címmel. Persze saját költségén adta ki, mely költség persze kölcsönpénzekből állt össze. Aztán pedig hiába térült meg az előfizetésekből a pénz, mert az 50-100 pengős tételekben futott be, amely pénzek viszont azonnal a kártyaszobának feneketlen mélységében tűntek el nyomtalanul.

Alig figyelt ezen az estén Végh Jóska Zathureczkire, aki pedig harsány hangon üvöltött:

— Most aztán elkenik a pofáját az oroszoknak végképp! Sztálingrád lesz a fene nagy orosz léleknek örök temetője!

— Úgy van, ahogy mondod, Berti bátyám.

— Ennek a háborúnak hamarosan vége van.

— Erre igyunk!

Ittak.

— Ez nem is kérdés, ez evidens, kár is beszélni róla. Inkább azt mondd meg nekem, Bertikém, mi értelme volt ennek a törvénynek.

— Melyiknek?

— Hát ennek a bevettnek vagy nem bevettnek.

Az 1942. évi nyolcadik törvénycikk ugyanis bevett vallásfelekezetből elismert vallásfelekezetté minősítette vissza az izraelitát.

— Semmi, barátom, az égvilágon semmi.

— Marad minden a régiben.

— Marad.

— Ott maradnak mindenütt.

— Ott bizony.

— A zsidóval így nem lehet elbánni.

— A zsidóval csak egyféleképpen lehet elbánni — üvöltött Zathureczki föl.

Harsányan kacagott ezen az úri társaság, és harsányan kacagott bizony Anna is.

A kártyateremben a hangos társaságon kívül még öt asztalnál ültek. Közülük a legtávolabbinál, az egyik sarokban két férfi kártyázott némán.

Egy orvos és egy riporter. Gara Ernő és Tauber Oszkár. Anna volt férje és volt szerelme egy asztalhoz szorult. Römiztek és közben hamuszín arccal hallgatták a zajos üvöltözést.

Éjjel egy körül a két kártyás szedelődzködött. Oszkár előrement.

Annának akkor épp ki kellett mennie.

Az ajtóban összeakadt Garával. A férfi megállt, ránézett.

Sokat nézte Anna Gara legendás szemét, de olyannak azt a tekintetet nem látta addig soha. Nem felejtette többé, az égette őt belül, amíg csak élt. Az pedig nem volt kevés idő.

Gara Ernőt egyébként 1944 nyarán a kolozsvári gettóból — a New York törzsvendégei, derék helyi újságírókollégák által uszított — nyilasok kihurcolták és rövid verés, rugdosás után lelőtték.

Bächer Iván