Népszabadság, 1997. szeptember 11.

BÄCHER IVÁN

Nem éppen eredeti megállapítás, de újra és újra rácsodálkozik az ember. Csodálatos dolog az, hogy nincsenek csodák. Valamikor régen írtam egy könyvecskét egy drága tanárnőről, akit lehetőség szerint valósághűen formáztam meg, csak éppen főzési szenvedélyt aggattam rá — holott a modell nemigen szeret a konyhában mozogni, nem érdekli az evés, a szellemi táplálkozás és táplálás kötötte és köti le lelki energiáit több mint fél évszázada.

Ma már tudom, hogy kár volt füllenteni, hitelesebb, igazabb lett volna hívnek lenni a valósághoz.

Mert az a jó. Az a pontos. Az a hiteles.

Ki mint főz, olyan.

És hányféle bír lenni az ember, aki főz.

Ma már csak álmainkban él az ősanya, nem csupán a háztartás, de a ház, a családi ház korlátlan tekintélyű asszonya, aki mögé tágas konyhát, hatalmas, dugig rakott kamrát vetít a képzelet. Az ősanya soha el nem véti a kappanlevesben a sót, töltött káposztája húsz óráig készül, tésztája nem esik össze soha.

Manapság leginkább ideges félkész-anyák, mirelit-anyák, vacsorát összecsapó sitty-sutty-anyák kapkodnak zavart világunk szűk konyháiban. De persze sokféle az ember. Vannak például a pót-konyhások. Ők azok, akik valami helyett főznek, ők elfuserált, zátonyra futott életük minden fájdalmát belefőzik a kosztba. Jó konyha az övék, csak minden ételnek lesz valami kis fanyar, szomorkás mellékíze.

De sokféle a konyhás.

Van picikéző, akitől őrülni lehet, aki mindent egészen apróra szel, van a szürke, aki mindent úgy csinál, ahogy kell, van szertelen konyhás, aki elrontja főztjét, túlcsinálja, mert csapongó fantáziáját képtelen kordában tartani.

Néha kemény, igazi férfi téved a konyhába.

Határozott mozdulatokkal dolgozik, nem sajnál semmit semmiből, markáns fűszerezéssel él, jó is lesz a kosztja az ilyennek, de utána iszonyú kosz marad.

A takarítás az asszonycseléd reszortja.

Van, aki mindig ötven főre főz, van, akinek mindig idejekorán kiürül lábasa, és van, aki mindig pontosan porcióz.

A párkonyhás kislábaskáiba nem férhet el soha több két adagnál. Megható ez is, egy ideig. De aztán rémes. Az egy főre főző ön-konyhás konyhája viszont mindig szomorú. Vannak aztán steril konyhások, ahol minden mosva, magozva, hámozva van, ahol nem csillanhat meg soha egy csöpp fehérje sem a zsírnak.

Komikus konyha a szegény újgazdag sznobok műkonyhája, teli konzervvel, porral, granulátummal.

Van, aki semmit sem fejez be igazán, van, kinek minden falatja ízes, van, aki kapkod összevissza és van, akinek főztjét nem lehet kivárni.

Sokféle hát a konyhás.

Kérdezhetik esetleg, hogy e sorok írója hogyan főz.

Úgy, ahogy ír.

Türelmetlenül és nehézkesen, föl-fölugrálva és összevissza, egyszerre kezdve két végéről néha, legszívesebben mindig mást csinálva, az apróságokkal gyakran nem bíbelődve, de mindenbe beletörődve már, bízva abban, hogy a végére mégis minden összeáll, nem törődve kritikával, hibával, kudarccal, szinte egykedvűen, naponta komótosan kezdve újra és újra, kötelességtudón, akár a napszámos, aki görnyed a földön, míg csak ki nem hull a kapanyél a kezéből.

Bächer Iván