Gojszi és az acsai bakter

1941 júliusát özvegy Romlaky Zalánné született Sándor Gizella, vagyis Gojszi, Balassagyarmaton töltötte.

Testvérének, Paulának a lánya élt itt, Borcsa.

Borcsának első férje, Pollák Oszkár a kommün idején a fürdőkádban szívrohamot kapott és meghalt.

Borcsának, úgy látszik, nem volt szerencséje a vizesblokkal — fiát, Jancsikát is ott felejtette a kvarclámpa előtt, minek következtében a fiú rövid élete tragikus végéig valami harminc- dioptriás szemüveget viselt, hunyorgott, minden idegen idiótának gondolta, pedig roppant művelt és okos volt.

Borcsa huszonöt évesen maradt özvegyen két gyerekkel.

Ekkor összeakadt a valamiért Pestre fölránduló dr. Weisz Emil balassagyarmati ügyvéddel, aki így is elvette őt.

Az őspesti Borcsából derék vidéki asszony lett.

Hétszobás házban laktak a város főutcáján. A Lipót körúton nevelkedett asszony Schubert és Wolf daloskönyveinek lapjaihoz szokott ujjai saját termésű barackokat, hatalmas fürt szőlőket, paradicsomokat szakajtottak a hatalmas kertben. A szobányi kamra mennyezetének polcain százszámra sorakoztak a befőttes-, lecsósüvegek, alattuk hatalmas bödönben sárgállott a kásás libazsír. De azért volt zongora is a hallban, mint ahogy volt az minden gyarmati úriházban akkor.

1941 nyarára a jómód már kicsit megkopott bizonyos törvények folyományaként, amely törvények közül sorrendben a harmadikat Bárdossy miniszterelnök derék jogászai épp azokban a napokban készítették elő.

De Borcsáék még mindig vígabban éltek, mint a pesti rokonok.

Meghalt ekkor már Gojszi bátyja, Miksa bácsi is, és meghalt Géza is, Paula férje, a Könyves Kálmán Magyar Műkiadó Részvénytársaság igazgatója, aki a család utolsó biztos támasza volt.

Az oszlopos férfipolgárok kidőltek a családból. Kávéházi linkek, kártyások, éhenkórász firkászok maradtak csupán.

Az asszonyokon volt a sor.

Ráadásul — hiába, csőstül jön a baj — folyamatban volt egy háború is éppen.

Ki hogy tudott, segített a másikon.

Borcsa úgy tudott, hogy meghívta a pestieket, anyját, nagynénjét, annak gyermekeit magához.

Gojszi így töltött el 1941-ben — és később is kétszer — Gyarmaton egy-egy hónapot. (Utána az ő szeretett Borcsa nővérét legföljebb az Auschwitz fölötti fellegekben lelhette volna meg.)

Balassagyarmat Budapestről kétfélől közelíthető meg.

Lehet menni Vácon és lehet Aszódon szállva át.

Gojszi ezen a júliusi szerda délelőttön, amikor fölkerekedett, Aszód felé indult.

Előző este kedd volt, a szokott kártya napja, megjelent a Naphegy utcában Böske, ott volt Schön Sanyi és Vazul Lenke is, aki berúgott szegény, le volt gyöngülve amúgy is, rémes jelenetet rendezett, sírt, szidta Dezsőt, amit Gojszi nem tűrhetett persze, de végül is nem bántotta Lenkét, volt baja annak is elég.

Mindenesetre rémes este volt.

Nem is érte el a reggeli vonatot Gojszi másnap, délben szállt föl a gyorsra, és mivel volt helye bőven és fáradt volt módfelett — elaludt szegény.

A kalauz Hatvan után ébresztette föl, így csak Füzesabonyban tudott leszállni.

Bement az állomásfőnökhöz, tudakolni, mitévő legyen.

Gojszi hatvanhat éves volt ekkor, szelídségével is tekintélyt parancsolt. Az állomásfőnök azonnal szendvicset csináltatott neki és kényelmes karosszékbe ültette, amíg — jó két óra múlva — megjött a visszafelé tartó vonat.

Késő délután ért Aszódra Gojszi, ahol megtudta, hogy már csak másnap hajnalban indul a vonat föl Balassagyarmatra.

De volt egy úr, aki lovas kocsival arrafelé készült.

Elvitte az acsai vasútállomásig, és ott kitette Gojszit.

Már sötétedett, amikor ott állt a fekete ruhás, idős, pesti hölgy, egymagában, süketen, elveszve, Ácsán.

Kedves hely Ácsa, a Galga mentén, híresek lakói színpompás népviseletükről, de ez Gojszinak, hiába hímzett órákat naponta, sovány vigasz volt akkor.

A vasútállomás egyemeletes, hangulatos épülete a falu közepén található.

Gojszi, szokása szerint, az állomásfőnököt kereste, de az hazament már Galgamácsára, így csak az épületben lakó bakterrel tudott beszélni.

A bakter negyven év körüli, bajszos, szomorú képű ember volt.

Két kamaszgyerek lesett ki mögüle.

Az acsai bakter tudatta Gojszival, hogy aznap már nem indul vonat Ácsáról.

Mikor Gojszi fölfogta ezt, lett dolga a bakternek elég szegénynek, amíg az öregasszonyt összeszedte a peron porából, bevitte a díványra, föllocsolta, pofozta.

— Mi lesz velem? Istenem, mi lesz most velem? — alélt Gojszi.

— Hát, ha meg nem sértem a nagyságos asszonyt, akkor itt megalhat, reggel négykor indul a vonat…

— Tessék?

— Itt megvárhatja a vonatot.

Gojszi zavartan mosolygott.

A derék bakter kezdett tisztába jönni azzal, hogy a pesti hölgy nagyot hall. Elüvöltötte magát hát:

— Itt tetszik aludni!

Gojszi döbbenten nézett: ő aludni, idegen helyen, egy férfinál, ráadásul egy prolinál.

Újabb ájulás jött.

Egy órával később Gojszi és az acsai bakter egy konyhaasztalnál ültek és huszonegyeztek.

A bakter nem tudott smenezni, az ultihoz kevesen voltak, ez maradt hát kettejük kártyakultúrájának közös nevezőjeként.

— Szegény feleségemmel is játszottunk néha, kérek — mondta a bakter.

— Kér?

— Kérek! — üvöltött a férfi. — A feleségemmel is játszottunk! — kiabálta hozzá.

— Hol a kedves felesége? Passz.

— Meghalt. Nem kérek többet.

— Mit csinál a felesége?

— Meghalt!

— Parancsol? — ragyogott Gojszi arcán a híresen szelíd mosoly.

— Meghalt!!! Eltemettem!!! — A bakter ásásra emlékeztető mozdulatot tett kezével.

— Jaj, istenem, szegény. Huszonegy.

— Vele játszottam mindig!!!

— Igen? Kérek. Az én szegény, megboldogult uram soha nem vett volna kártyát a kezébe, húsz — emlékezett meg mosolyogva Gojszi az uráról, Romlaky Zalánról, aki akkurátusan hagyta ott az Otthon kör bakkara-asztalánál teljes fizetését minden hónap elsején.

— Szintén egyedül tetszett maradni — ez csak tizenhét.

— Nekem pedig három gyerekem van — sepert be egy pengőt Gojszi újra.

— Nekem kettő…

— Nekem huszonegy…

— Tetszik tudni, borzalmas volt, szegény, kérek még, asszony, két évig feküdt, kérek még, az ágyban, afenébe, már elnézést, de befuccsoltam megint.

— Huszonegy. Jobban kell keverni. A fiam vezető újságíró, gyönyörű felesége van, istennek hála, nem kell több — mondta Gojszi Dezsőről, aki náci lapot tördelt, feleségét nem látta tizenöt éve, új asszonyát, Vazul Lenkét éppen elhagyta, aki ezért öngyilkos lett, napokig feküdt eszméletlenül.

— Haj, istenem, mindegyikünk sorsa isten kezében van, nem kérek többet — mondta a szegény bakter, akinek homloka gyöngyözni kezdett, a pesti öreglány már tíz pengőt nyert el tőle.

— A nagyobbik lányom gyönyörű, boldogan él az urával, három gyermekével — tudósított az ő boldogtalan Böskéjéről Gojszi.

— Én is boldogan éltem volna szegény Katinkámmal, köszönöm.

— Húsz.

— Tizenkilenc.

— A kisebbik pedig újságíró, író, neki is van férje — emlékezett meg Gojszi Annáról és Schőnről, akik hatodik hónapja voltak összeveszve éppen, egy kolozsvári úrból kifolyólag.

— Szörnyű dolog ez…

— Húsz.

Hajnali háromra a teljesen föléledt Gojszi, akinek arcáról egy percre sem tűnt el az angyali mosoly, szépen beszámolt a holtfáradt bakternek a család valamennyi tagjáról és a családi élet minden részletéről, élőkről, holtakról, öregapókról és unokákról, Géza bácsiról, Jenő bácsiról, Miska bácsiról, megbízhatatlan cselédekről, Heinéről, kézimunkáról, hangversenyekről, keddi kártyákról és vasárnapi ebédezésekről.

Közben nyert kerek nyolcvan pengőt.

Ennyi volt Horthy-Magyarországon egy megőszült bakter havi fizetése.

Ehhez jött még a kert, ugye, pár malacka, tyúkocska annak végeiben.

De ezekre végül nem került sor, fölvirradt, bepöfögött a vicinális Aszódról, Gojszi utazott tovább Gyarmatra.

Itt viszont a tervezettnél tíz nappal tovább maradt.

Bächer Iván