Valahogy

1938 novemberében, miután néhány hónapot éltek még a Fehérhajó utca 8.-ban is, Gold Sámuel és családja beköltözött a Bálvány utca 20. szám alatt lévő, 1820-ban épült, Pollack Mihály tervezte, klasszicista stílű, kétemeletes, gangos háznak két egymásba nyíló, udvari szobájába, tágas konyhájába, abból nyíló sötét alkóvjába és az első szobából megközelíthető fürdőszobájába.

Itt élnek 1967. április 1-jéig.

Akkor is csak azért költöznek el majd, mert a házat lebontják. Itt neveli fel Romlaky Böske a saját három, majd két fiának négy gyermekét. (Az utca neve a tragikus sorsú miniszterelnök halála után Teleki Pálra változott, majd az ötvenes évek derekán Október 6.-áról neveztetett el.)

A lakás sötét volt, Böske, ha csak tehette, a gangon tartózkodott, ott a hokedlin ülve pucolta a borsót, hámozta a krumplit, klopfolta a húst — már ha került.

Itt, a Bálvány utcában csinálta Böske naponta, amit oly szenvedélyesen utált csinálni, vezette a háztartást, főzte azt a keveset, amit főzni megtanult, rántott levest, babot, paradicsomlevest — egyszer pritaminból sikerült véletlenül —, tojásos nokedlit, körözöttet, sült krumplit és más efféle komplikált dolgokat. A fő sláger Böske konyhájában a gríz volt, nem csupán tejbegríz képében, de pirítva is konstans köretként a vasárnapi húshoz.

Itt kapcsolták ki a villanyt 1939 telén, és ide jöttek a foglalók, hogy elvigyék a könyvszekrényt és a zongorát, de végül csak az előbbit vitték el, mert Böske hatalmas botrányt csapott, testével védte meg fia hangszerét s föllépését végül Budapest székesfőváros közigazgatási bizottságának adóügyi bizottsága törvényesen is szentesítette, mondván, hogy a K.K.H.Ö. 55. § értelmében a végrehajtás alól a végrehajtást szenvedőnek, illetve háznépének taneszközei ki vannak véve, s a lefoglalt zongora mint taneszköz nem képezheti foglalás tárgyát.

Itt, az első szobában működött a fűzőszalon az 1949-es államosításig.

Ide érkezett meg a Naphegyről Gojszi naponta, hogy a Fővárosi Alkalmazottak Segélyalapja megbízásából szoptatós anyáknak való fűzőket gyártson Böskével, havi nyolcvan pengő fixért, megteremtve ezzel Böskéék minimális anyagi, más oldalról viszont a Naphegy utcai lakást naponta elhagyva Anna magánéletének térbeli föltételeit.

Még 1937 májusában a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Részvénytársaság Erzsébet körúti szalonjában vettek egy új Csepel varrógépet 420 pengőért. Mindösszesen tíz pengő előleget kellett befizetni, mert a régi gépet beszámította a cég, a hátralékot tízpengős havi részletekben lehetett törleszteni.

A Bálvány utcában tehát ezen a gépen varrtak, a penzumon, az elöl nyitható, szoptatós fűzőkön felül, külön pénzért egyebet is, itt álltak a gyerekek a gangon és lesték, mikor jönnek a melltartóért, mert akkor rohanhattak párizsit venni le.

Innen indult az 1937-ben a fasori evangélikusoknál leérettségizett Gyuri három éven át minden hétfő hajnalban biciklivel Szentendrére, ahol a papírgyárban dolgozott, és ide érkezett vissza minden szombat délután.

Innen vonult be munkaszolgálatra később mindkét fiú.

Itt lakott a középső gyerek, Márti, egy szobában anyjával huszonkét éves koráig.

Itt négykezesezett a zenedébe járó Boldizsár a belső szobában Szolcsányi Gyurival, akivel nem tudtak kimenni a kettes villamos vágánya alá teniszlabdával fejelni, mert a külső szobában dús keblű lipótvárosi asszonyok próbálgatták a mídert és a pelotte-ot.

Itt lakott a Taki kutya is, aki egyedül járt le pisilni és olyan hosszú volt, mint a varrógép.

Innen indult el Gold Sámuel is mindennap a kávéházba, vagy ki tudja hova, mert ő mindenesetre sem erről, sem semmi másról a család tagjai előtt nem beszélt.

Innen járt még ki egy darabig az evezősklubba hétvégeken és itt végezte el a légvédelmi tanfolyamot.

Itt gyűlt össze hetente egyszer-kétszer esténként kártyázni a család, Gojszi, Romlaky Anna és Schőn Sanyi, Romlaky Dezső és Vazul Lenke és mindenféle más barátok, írók, újságírók, csapódó emberek.

Dezső néha lakott is itt, a Bálvány utcában, általában azon nem hosszú de periodikusan ismétlődő időszakokban, amikor felesége és élettársa mellett egy harmadik asszony is szert tett őrá.

Ilyenkor minden fölborult, Dezső kétségbeesve kapkodott, hol ide költözött, hol oda, gyakorta lakott a Pannónia Szállóban, néha a Naphegy utcában is, ideig-óráig egy-egy hölgy is befogta, aztán menekülhetett, bujkálhatott megint.

Mondani nem kell, hogy az efféle helyzeteknek igen komoly gazdasági konzekvenciái is voltak.

Dezső amúgy, ha Vazul Lenkével élt éppen, a Szent János tér 2.-ben lakott, közel a Naphegy utcához, de a Lánchídon átsétálva a Bálvány utcába is átért negyedóra alatt.

1925-ben otthagyta az Est lapokat, miután Vazul Lenke nem viselte, hogy az ő párja rendszeresen hajnalban járjon haza és kikövetelte, hogy Dezső keressen egy délutáni lapot, ahol délben van a slussz.

Így lett Romlaky Dezső Milotay István lapjának, a Magyarságnak a munkatársa. Onnan 1937-ben követte főnökét az Új Magyarsághoz — az Újmagyarhoz, ahogy akkoriban mondták kedélyesen —, végül 1938-tól 1944-ig az Esti Újság című orgánumot szerkesztette, tördelte és látta el hetente tárcáival.

A lap a József körút 5. alatt székelt, felelős szerkesztője volt dr. Makkai János és baloldalinak éppen nem volt mondható.

Dezső maga direkt politikai cikkeket nemigen írt, de naponta gondozott efféle anyagokat, mint ami például a lap 1940. április 20-i számában jelent meg. „Pompa és fény nélkül, de annál tökéletesebb egységben ünnepli ma a Német Birodalom Hitler Adolf vezér és kancellár ötvenegyedik születésnapját… A legnagyobb eredmény, amit Hitler Adolf elért, az, hogy ma 80 millió ember egységben, csodálatos fegyelemben áll körülötte és a vérzivatarban, a kényelmes élet minden szépségéről lemondva, áldozatkészen, hősi erőfeszítéssel harcol, dolgozik a jövendőért… A német nép néma, de bensőséges ünnepében baráti szívvel osztozik a magyarság is, amely Hitler Adolfban Magyarország őszinte barátját és a trianoni igazságtalanságok elleni küzdelem nagy segítőtársát ismeri…

Ez idő tájt — törvények köteleztek erre ugyanis — ki-kinek számot kellett vetnie az ő zsidóságával is.

Romlaky Zalán derék csángó volt, de Gojszi mamáról ezt már nehezebben lehetett elmondani. Mindenesetre nem szóltak neki, hogy megint zsidó lett szegény, gondolták, úgyis nagyot hall…

A három gyerek közül Dezső hivatalosan is árjaszámba vétetett, a két lánynak viszont néminemű papírhamisításra volt szüksége ehhez. Viszont az a tény, hogy mindkettőnek zsidó férje volt, nemigen javított a helyzeten, még ha Anna el is vált már ekkorra.

Gold Sámuel — mi mást is tehetett volna — sorsát vállalva járt el a kávéházba naponta, Schőn Sanyi pedig büszkén használta magára nézve a munka nélküli izraelita hírlapíró titulust, mondván, hogy akit lezsidóznak, az legyen csak zsidó.

Ekkoriban mindők közül Dezső keresett a legjobban, ötszáz pengőnél is többet havonta, de annak felét vitte a tartásdíj, a többit pedig maradéktalanul a kártya.

A kártya volt a mindennapi élet fundamentuma.

Minden Romlaky kártyázott. Pontosabban: kártyás volt.

Lényegében — talán a tarokkon kívül — minden szóba jöhető játékot ismertek és űztek, a Japánban, a Naphegy utcai keddeken, a Bálvány utcában legtöbbször a römi ment — főként a tízlapos kopogós, de néha rabló vagy tizennégy lapos is , aztán kanaszta, póker, preferansz, kaszinó, smen, magyar kártyával az ulti, a snapszer, a feuer, a piké.

Anna és mindenekelőtt Dezső emellett szenvedélyes hazárdjátékos volt. Az első időben néha Anna indult el a Naphegy utcából nővérének átvinni Gojszi nyugdíját, de valahogy mindig útba ejtette a New York-palotában lévő Keresztény Nemzeti Klub kártyaszobáját — Tersánszky vezette be ide —, úgyhogy ilyenkor bizony néha napokig zsíros kenyéren éltek a Gold gyerekek.

Dezsőnek minden pénzét az Otthon Kör emésztette föl.

És mégis — mindig volt valahogy.

Az egyik dolgozott, a másik kávéházba járt, az egyik semmit sem keresett, a másik sokat, de az elverte mind, az egyik zsidónak minősíttetett, a másik félnáci lapba írt — de végül is valahogy mindig volt és mindig lett is, valaki mindig kisegítette a másikat, csurrant-cseppent pár pengő, valakinek jobban ment a lap, valaki talált valami különmunkát, néha jött valami vidéki rokontól valami liba, nyaranta csak-csak el lehetett menni valahová, a gyerekek is fölcseperedtek végül — ha jól nem is, de lehetett még élni valahogy.

Bächer Iván