Schőn

— Hányadika van ma?

— Huszadika.

— Hm. Akkor éppen két hete halt meg az anyám — mondta Schőn Sándor szórakozottan, miközben Romlaky Annával sétáltak az Andrássy úton a Lánchíd felé.

1938. június 1-je volt, reggel hat óra harminc perc.

Fél órája ért véget az előző este hétkor indult römiparti a Japánban. Játszott Schőn Sándoron és Romlaky Annán kívül Kis Lajos, az író, az ő felesége, Schwartz Boriska, egy Tapodi nevezetű ember, Schőn barátja, Dóra Pál és Tersánszky az asszonyával. Tersánszky és Kis Lajos éjfél körül hazament aludni, de reggel hatra mindketten megjöttek a feleségeikért.

Anna szokása szerint gyalog indult a Naphegy utca felé, és szokása szerint került kísérője is, ezúttal Schőn Sándor, akivel egy hete ismerkedtek meg, és akivel háromszor találkoztak összesen addig.

Anna most hökkenten figyelte a furcsa férfit, aki úgy beszél az anyja haláláról, mint egy közepes futballmérkőzésről.

— Milyen volt a kedves édesanyja, szegény?

— Kövér.

— Kövér?

— Igen. Kövér és nagyon buta.

— Éérdekes… Én ilyeneket nem tudnék az anyámról mondani.

— Nyilván mert a maga kedves mamája se nem kövér, se nem buta.

— Ez igaz.

— Meséljen még a mamájáról — kérlelte Anna Schőnt, miközben elhaladtak az Opera előtt.

— Miért meséljek?

— Mert érdekel.

— Az anyám érdekli.

— Nem. Maga érdekel.

— Az más. Essünk túl rajta gyorsan. Születtem 1903. január 3-án, Újpest elővárosban. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, hatvanezer lakos. Apám volt Schőn Miksa, egy gyarmatárucég könyvelője, haja rövidre volt nyírva, cvikkert hordott és könyökvédőt otthon is. Meghalt, amikor én tizenhárom éves voltam. Anyám Berger Anna fehérnemű-varrónő.

— Érdekes! Az én anyám is fehérnemű-varrónő… lett szegény.

— De most az én anyámról van szó. Legyen szíves, ne szakítson félbe!

— Jó, jó…

— Anyámnak nagy családja volt, hat testvére közül kettő újpesti trafikos lett, a harmadik a moszkvai Illés Béla anyja. Nagy bérházban laktunk, földszinti, kétszobás lakásban. Bejárati ajtónk az udvarra nyílt. Volt a házban még vagy negyven ilyen ajtó. Anyám, aki mint említettem, kövér volt és nagyon buta, főzés közben kiállt az udvarra és úgy kiabált fölfelé a haragosainak: „Maga pöszok! Maga pöszok!”

Amúgy egész nap varrt és közben énekelt — Schőn szép hangja az Andrássy úton: — „Bözsike, ne sírjon, Bözsike, drága, felejtsen el.” Aztán ezt megunta, és föladott egy apróhirdetést: „ötvenegy éves, jó külsejű özvegyasszony férjhez menne…” A hirdetésre jelentkezett Schwartz Ferenc sándorfalvai gyarmatáru-kereskedő, így anyám bátyámmal minket egy-egy testvérére hagyott, és elköltözött Sándorfalvára. Mindennek ellenére valahogy leérettségiztem. Azután borítékot címeztem, majd kifutó lettem, de nem tudtam biciklizni, úgyhogy elestem és kirúgtak. De élt bennem a hivatástudat, Így lettem lapkihordó.

1930-ban regénypályázatra írtam egy regényt. Ehhez lementem Sándorfalvára, ahol kaptam egy zugot. Hat hét alatt elkészültem a kézirattal. Schwartz Ferenc akkurátusán fölírta a gyertya- és ceruzafogyasztást, a szappant, amivel mosakodtam, még a gyufát is. Míg dolgoztam, a másik szobában Schwartz Ferenc mérték nélkül ette a kóser kosztot, anyám minduntalan rászólt: „ölég, Ferenc!” Mikor végeztem, otthagytam Sándorfalvát, az adósság kiegyenlítésétől gondosan tartózkodva persze. Aztán mivel a regény nem kellett senkinek, elmentem Párizsba.

— Párizsba! Mikor volt ott?

— 1925-26-ban.

— Igen? Én akkor váltottam magát. És aztán?

— Aztán rövid kitérők után 1930-tól a múlt hónapig a Tolnay Világlapjának voltam jeles munkatársa.

— A Tolnay, istenem — érzékenyedett el Anna. — Mit csinált ott?

— Népbutító voltam. Írtam bármit, amit a sógor megkívánt, színest, mesét, gyártottam híreket. Fizetésem volt nyolcvan kerek pengő. Amúgy mindeníró vagyok. Bármit írok, amiért fizetnek.

— Novellák?

— Azokért csak a Népszava és az Újság fizet. De tudok írni leányregényt, detektívhistóriát, horrort, akármit. Most éppen Vámbéry Rusztem életrajzán dolgozom. Felesben csináljuk a barátommal. Persze nem a mi nevünkön jön.

— A Tolnay tőlem is vett tavaly…

Tolnay Simon legendás figurája volt a pesti irodalmi életnek. Szintén legendás lapja számára másodközlésre vásárolta a novellákat, soha nem egyesével, hanem kazallal, általában tízet, húszat egyszerre, persze a honorárium az írói rang függvénye volt. Romlaky Annától első alkalommal húsz pengőért vett meg tíz novellát. Zilahy Lajos ennek pontosan a tízszeresét kapta.

Tolnay a sógorára bízta a lapszerkesztést, mert mint mondogatta, a sógora olyan buta ember, hogy ami neki tetszik, az pont megfelel az olvasóközönség igényének. Eme sógor szólásai Pest-szerte terjedtek: Deus ex machina az ő szájából dőz e masinként bukott ki.

— És most már nem dolgozik a Tol naynál? — kérdezte Anna, pedig persze tudta a választ.

— Nem.

— Miért?

— A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról szóló 1938. évi XV. törvénycikk kihirdetésének másnapján derék izraelita munkaadóm kidobott.

Anna nemigen tudott mit mondani erre, hallgattak hát egy kicsinyt.

Már a Gróf Tisza István utcán bandukoltak, mely utca tíz évvel később Schőn legjobb, akkor már lassan egy éve halott költő barátjának nevét fogja majd viselni.

— És… felesége… Van felesége? — puhatolt Anna ravaszul.

— Nincsen.

— Volt?

— Volt.

Schőn konok hallgatásba kezdett, Anna meg nem is próbálta szóra bírni, annál is inkább nem, mert — Tersánszkytól és a többiektől már puhatolódzott, és így pontosan tudta, hogy Sándornak volt felesége, Luca, egy neves hírlapíró és egy festőnő lánya, igazi finom hölgy, olyannyira finom, hogy három éven át, amíg együtt élt a férjével, egyetlenegy alkalommal nem volt rávehető arra, hogy házaséletet éljen urával.

Schőn egy idő után ebbe belenyugodott, sőt elméletet is kidolgozott a precedensre, miszerint ez lenne a tartós házasság titka, de az elmélet oly sok többi társának sorsában osztozott: nem vált be — 1934-ben Schőn külön költözött nejétől, és hamarosan el is váltak.

— Most hol lakik? — kérdezte Anna, miközben átvágtak a Ferenc József tér gyepén.

— Albérletben, a Kertész utca 20.-ban özvegy Fohnnénál.

— Majd egyszer meglátogatom.

— Meg leszek tisztelve, özvegy Fohnnéről nem is beszélve.

De elébb Schőn mászott be az ablakon és tette tiszteletét Anna szobájában. Gojszi már fenn volt, Anna átszólt, hogy vendége van.

— Szeretném megismerni az édesanyját mondta Schőn.

— Most nem lehet — válaszolta Anna —, nincs benn még a fogsora.

Schőn reggel nyolc körül távozott, és kilenc körül bemászott az ablakon Korbulya. Anna örült neki nagyon, de miközben örült, rémülten konstatálta, hogy már megint két férfi tölti ki életét — a resztliről most nem beszélve persze.

Bächer Iván