Tetemrehívás

1997. augusztus 7-e volt, csütörtöki nap.

Délután hét órakor Gold Jenő kilépett a kórteremből. Barátját látogatta meg. A budapesti gyógyintézetek többségében meglehetősen otthonos volt, de ezt a kórházat nemigen ismerte még. Érdeklődéssel nézelődött Gold Jenő. Kicsit más volt az egésznek a jellege, mint a Jánosnak, az Istvánnak, talán mert ez járványkórháznak épült a századelőn. Az egymással párhuzamos, földszintes, barakkjellegű pavilonokat hosszú, fedett, faragott fafolyosó kötötte össze. Ilyen viszont van a Jánosban is az ideg-, a tüdőosztályok felé odafönn.

Gondolta Gold, körülnéz kicsit, nem a kijárathoz, jobbra, hanem balra tért és indult végig a folyosón.

Két barakkot elhagyott már, amikor föltűnt neki, hogy sehol senki ember nem mozog, sem a folyosón, sem a bejáratok előtt, sem a parkban, sem a padokon. Csend volt, elnémultak a kórházi madarak is. Ment Gold a folyosón, egyik barakképületet hagyta el a másik után, aztán jó negyedórás séta után a folyosó egy egyedül álló, földszintes fehér házba torkollott. A háznak egyetlen ajtaja volt. Gold Jenő megállt az ajtó előtt, majd kopogott és benyitott.

Egyágyas kórterembe lépett. Az ágy régimódi rézágy volt, az éjjeli lámpa furcsa, régi, a sarokban egy oxigénpalack állt.

Az ágyon szigorú arcú férfi feküdt. Fején kis sapka, mellén valami műanyag partedli.

— Igen — gondolta Gold —, ez Schőn Sanyi.

A férfi pipázott és rezzenéstelen arccal nézett a belépőre.

Gold minden reggel erre az arcra ébredt — szobája falán, a Romlaky Annától örökölt fényképfalon legalább nyolc kép készült a férjről, Schőn Sándorról. Legfelül, a plafon alatt egy nagy linómetszet is megörökíti markáns vonásait, valami szovjet grafikus csinálta. Nem valami szép darab, de Gold megszokta már.

Egy darabig némán nézték egymást, aztán Gold megkérdezte:

— Nem ismersz meg?

A férfi bólintott. A pipát nem vette ki a szájából.

— Jenő vagyok — mondta Gold. — Véletlenül keveredtem ide… nem is értem… Azt hittem… De jó… nem bánom. Úgyis akartam veled beszélni. Tudod, most te vagy a soron éppen… Veled múlatom az időt ezekben a napokban… Olvasgatom regényeidet, novelláidat, szépen időrendbe soroltam és végigböngésztem leveleidet, nálam van anyakönyvi kivonatod, a dachaui lágerkönyvtárból elcsent két könyved, nálam van a Kossuth-díjad is… Négy sityakod is a fiókomban, köztük ez is, ami a fejeden van éppen… A villamosbérletedet is őrzöm, fene tudja, miért, van egy szakajtónyi bérletem, száz évet tudok ingyen utazgatni vissza…

Hallgatott kicsit Gold és nézte a beteg férfit. Tudta baját: a lágerben szerzett tüdő- és szívasztma vitte el Schőn Sanyit. 1946-tól 1962-ig minden évben három-négy hónapot töltött a svábhegyi szanatóriumban. A sok halott közül egy se ment oly kínkeservesen el, mint ő, hetekig agonizált, végül már az orvosok se bírtak bemenni hozzá, csak Gold Boldizsár.

— Nagyon sok mindent akarok kérdezni…

A férfi fáradtan is szép szemében mintha érdeklődés villant volna föl.

— Igaz például, hogy ha otthon volt egy pár virsli, és voltatok rá hárman, akkor te azt a virslit megetted egyedül…

Á férfi bólintott.

— Miért? Persze tudom a választ. Mert szeretted a virslit.

A férfi helyeselt.

— No meg odaadni Gojszinak túl konvencionális lett volna. Te pedig semmitől nem irtóztál jobban, mint a konvencióktól. Ezt is átörökítetted apámra… de sajnos nemcsak ezt…

Tudod, Sándor, el akarom mondani, hogy haragszom rád.

Schőn megvonta vállát és beleszítt a pipába nyugodtan…

— Tudom, tudom, nem én vagyok az első… De azért… no… szóval nagy bajt csináltál ebben a családban… Te hoztad be a családba ezt az izét… ezt a kommunistaságot…

A beteg arca rezzenéstelen maradt.

— Te tudod a legjobban, hogy addig ez minálunk nem volt szokásban. Pontosan látom a levelekből, hogy apám 1947-ben még komolyan fontolgatta, hogy kimegy a többiek után. Anyámnak is keresték már a helyét a Sorbonne-on. Anna magam is meglepődve látom naplójából — vallásos és hébe- korba antiszemita volt. Gold Gyuri is csak a nőkkel foglalkozott behatón. És akkor te hazajöttél negyvenhat őszén Dachauból, és rá másfél évvel mindegyik komcsi lett. Biztos apámmal összelökött a közös baj, a tüdő vész, meg hogy ő az igazi apját soha nem tartotta sokra. Te lettél a minta, a példa, a Mester. Rémes… Nagy bajt csináltál. Most a politikáról, a történelemről nem is beszélve, de tönkretetted ezzel apám életét. Na jó… Tudom- tudom… izé… nem úgy értem… Szép élete volt. De lehetett volna szebb, értelmesebb. Jó, utáljuk ezt a szót. De kisiklott, elrontott…

Rettenetes hatással voltál rá. Súlyos voltál, könyörtelenül letaglóztad szellemeddel és egyéniséged erejével a másikat. Szörnyű súlyoddal átpolitizáltad az agyát szegénynek. Istenem, micsoda hülyeségeket bírt beszélni néha… Megjegyzem, aztán ő meg énrám volt ilyen hatással. De én kiheverem talán. Negyvenéves vagyok, előttem az élet… hö-hö…

Gold elhallgatott, spekulált kicsit, aztán halkan folytatta:

— Semmi sincs előttem. Csak a múlt. De most nem rólam van szó… Megakadt megint:

— Csak rólam van szó. De én most legalább kocsmával, konyhával szúrom el az időmet. Nem azzal az idióta, átkozott politikával. Te tudod a legjobban, hogy az élet — idő. Te tudod a legjobban, akinek nem jutott elég. Aki nem tudtad elvégezni a dolgodat, mert elvették az idődet a nácik. Meg a kommunistaság. A meggyőződés, az eszme.

Szótárat írtál, lexikont, gyűlölettől fröcsögő cikkeket, példadarabot. Jut eszembe, igaz, hogy a Néphadsereg Színházában volt egy színész, aki Rákosit játszotta mindig, arra volt szerződve, és amikor a darabodban belépett a színre, a közönség fölállt és ütemes tapsra fakadt?

A beteg elégedetten bólintott.

— Mindegy persze ez is… De a tehetség nem mindegy. És az volt neked… és te mindenféle hülyeséget írtál, de nem írtad meg az Otthon Körről szóló regényt, nem írtad meg igazi otthonodat, a Japánt sem… nem írtad meg apádat, anyádat rendesen… És amit megírtál, legalábbis negyvenhat után, azt is elrontottad. Mert — az egy regény kivételével — elrontottad… Mert ahol begyün az Eszme, ott az Irodalom véget ér. Tulajdonképpen kellett volna tudnod…

Schőn bólintott.

— Tudom, hogy tudtad… Jaj, de szörnyű… És te nevelted belé — és aztán ő meg énbelém — ezt a kommunista nagyvonalúságot is. Nem számítanak az apró dolgok, mert csak az Egész számít, az Ügy. Amelynek fényében el lehet, sőt el kell siklani az apróbb csínytevések, stiklik, mindenféle népirtások felett. Aztán mi lett az egészből? Tudod, hogy mára összeomlott egy pillanat alatt, úgy, ahogy van az egész, akár egy kártyavár, és mára már az egésznek nyoma sem maradt, egy mai húszéves nem is érti már, miről beszélgetünk mi itt.

Sanyikám, a te nagy Szovjetuniód darabokra hullt, a maradék Oroszország egy országnak alig-alig nevezhető maffiafészek, a dicsőséges Vörös Hadsereg rongyos koldusok hada, szegénység van ott, nyomor, és a bűnözésből, és kizárólag abból fakadó hihetetlen gazdagság.

És itt is lassan tíz éve, hogy a vircsaft véget ért. A gyárakat visszaadtuk a tőkéseknek, a földek — úgy tűnik — kulákkézre jutnak, az iskolák jó részét lassan visszakapják a papok. Az ingyenes orvoslást fölszámolni kicsit lassabban megy, de azért aki beteg és szegény, az már megdöglik ma is. Az egyetemekre az jut be, aki meg tudja a tandíjat fizetni, nincsen már ez az ugrabugrálás, hogy kikupáljuk a prolit, parasztot, a kollégiumok sorra bezártak, mindenki szépen marad a helyén, szervesek lesznek a dolgok lassan, mindenkiből az lesz, ami az apja, nagyapja volt. Helyreáll a rend. Van telefon, járnak a liftek… látom a szemeden, mit akarsz kérdezni, ismerem már az észjárásodat — nem, király még nincsen… sajnos nincsen. Pedig az jó lenne… utoljára akkor volt itt emberi világ. Tudom-tudom, kérdezzem meg Ady Endrét…

Hallgattak kicsit.

— Kávéházak nincsenek. Nem támadtak föl. Meghaltak — úgy látszik — örökre. Nincsen meg a te Újpested sem. Lerombolták a szép, kis kertes házakat. Tudom-tudom, ne is mondd… Mindegyikben húsz-huszonöt szoba-konyha. Kút a szép kis kert közepén. Budi a szép kis kert végében, három egész darab. Továbbá hat tüdőbaj, négy vérbaj, három félárva, ismerem az eszejárásodat. De mindez megvan már megint. Nyomor, tüdőbaj. Soha még ennyi koldus nem volt Budapest utcáin, mint ma. Soha még ennyi hajléktalan, ennyi nyomorult, ennyi beteg, ennyi bűnöző. Mindegy… Minden mindegy… De azért… jobb lett volna, ha az Otthon Kört írod meg nem a Vitriol-sorozatot ötvenhat után. Jobb lett volna, ha apám gyakorol és nem taggyűlésekre jár, ha anyám házakat tervez és nem szakérettségiseket visz az operába. Persze nem tudom… Semmit sem tudok… Azt megírom mindenesetre… Na, mindegy már… Megyek… Várnak…

Ekkor Schőn Sándor előregörnyedt hirtelen és köhögni kezdett, hangosan, ugatva, véget nem érőn, hogy rázkódott az egész ágy belé, arca eltorzult, szájából habos vér tört elő. Gold Jenő felugrott.

— Ne rugdoss már… Mi van?

Egy meleg kéz ért Gold Jenő homlokához.

— Csurom víz vagy. Mi van? Rosszul érzed magad? Mi van? Kórházról álmodtál megint…

Bächer Iván