Ne legyünk büszkék Karikó Katalinra!

„Ha a Föld Isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta!” — Petőfi Sándor 177 évvel ezelőtt írta le A magyar nemzet című versében ezeket a sorokat, melyeket azóta is értelmétől megfosztva, funkcióját az ellentétébe fordítva használnak. A hamisítás nyomban a vers megjelenése után elkezdődött. „’Ha a Föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!’, mondja Petőfi. S ezen drasticus hasonlatban ki van fejezve a magyar ember ajkának legkedvesebb vallomása. Extra Hungáriám non est vita! — kiáltának fel apáink, midőn el akarák egymással hitetni, hogy csakugyan hisznek valamit. Hitték is mindnyájan, örege apraja, ifja véne — mind halálig. Mi, gyermekei a mai kornak, kik a latinság Hungáriájából, mintegy második Ázsiából, végre nagy nehezen kiköltözénk, sokat máskép gondolunk s mondunk, mint tevé a hajdankor; abban azonban tökéletesen egyetértünk ma is mindnyájan, hogy gyönyörű ország s derék egy nemzet vagyunk.” (Pesti Hírlap, 1847. május 16.)

170 évvel később egy kormánypárti politikus még egy kicsit tovább is idézte a verset: „Petőfit idézve köszöntőjében Horváth István miniszteri biztos, országgyűlési képviselő azzal kezdte beszédét: ‘Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító’, majd hozzátette, szívünkből szólnak a költő sorai, de hogy ez a jövőben is így is maradjon, szükség van a jövendő nemzedékek szorgalmára és tudására.” (Tolnai Népújság, 2016. április 16.)

A hamisítás rendületlenül folyik sok-sok éve, mintha hazánk a szép jelenétől lenne bokréta Isten kalapján, holott a haza jelenéről ebben a versben éppenhogy nem ezt állítja a költő, hanem ezt: „S ilyen áldások dacára / Ez a nemzet mégis árva, / Mégis rongyos, mégis éhes, / Közel áll az elveszéshez. / S szellemének országában / Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! / S mindezek maradnak ott lenn. / Vagy ha épen a véletlen / Föl találja hozni őket, / Porban, sárban érnek véget, / Vagy az ínség zivatarja / Őket messze elsodorja, / Messze tőlünk a világba, / Idegen nép kincstárába, /És ha ott ragyogni látjuk, / Szánk-szemünket rájok tátjuk, / S ál dicsőséggel lakunk jól, / Hogy ez innen van honunkból. / Ez hát nemes büszkeségünk, / Melyről annyiszor mesélünk? / Azzal dicsekedni váltig, / Ami szégyenünkre válik!… / Csak a magyar büszkeséget, / Csak ezt ne emlegessétek!”

Ennyit a Nobel-díj fényében napozó kormány hirdetéséről, miszerint „Nekünk, magyaroknak van mire büszkének lennünk”.

Ennyit a „nemzeti büszkeségről” az idei magyar Nobel-díjasok kapcsán. Aztán, akinek ez nem tetszik, határolódjék el Petőfitől mint a nemzetet apátiába döntő kozmopolita nihilistától.

De van ez még tovább is, mert nemcsak az a kérdés, hogy legyen-e büszke az ország, a nemzet ebben a konkrét esetben, hanem az, hogy legyen-e bárkire, bármikor, bármely ország és nemzet egyáltalán.

Nos, ne legyen! Már azért sem, mert nem is lehet.

Csak ember tud büszke lenni, mert neki van ehhez értelme és érzelme.

Amikor arról beszélnek, hogy egy nemzet vagy egy ország büszke valamire, amögött nincs más, mint számos egy nemzethez, egy országhoz tartozó ember, aki éppen büszke. Ellentétben a nemzetükhöz, országukhoz tartozó emberek többi részével, akik nem büszkék, amire sok ok okuk lehet. Például az, hogy nem érdekli, nem érinti őket a büszkeség tárgya. Mondjuk, tökéletesen közömbösek a sportág iránt, amelyben az országuk színeiben szereplők szép eredményt értek el, vagy éppen nem kedvelik annak a honfitársuknak a műveit, aki Nobel-díjat kapott.

Szóval, aki nemzetileg büszke, azok emberek. Akik éppen egy nemzethez tartozásuk alapján büszkék. Ami jó érzés. Ami felemeli őket személyesen. Akkor is – vagyis az esetek túlnyomó részében –, amikor abban, amire büszkék, semmiféle érdemük nincs. Ez tehát egy érdemtől, teljesítménytől, erénytől független jutalom. Tehát érdemtelen jutalom. Nem kell érte tenni semmit. Ezért népszerű. És ezért amorális!

Ha Petőfi ebben nem is értene egyet velem, az én erkölcsi érzékem szerint akkor is csak arra lehet büszke bárki, amiben érdeme van.

A jelentős teljesítményekben a kitüntetetteken, a sikert learatókon kívül sokaknak vannak még érdemeik, akiknek van joguk büszkének lenni.

Nyilván élnek közöttünk itt magyarok, akiknek van részük abban, hogy Karikó Katalinból és Krausz Ferencből az lett, aki. Nekik van joguk a büszkeségre. De nekünk többieknek, a magyarok túlnyomó többségének csak az örömre és tiszteletre van oka, büszkeségre nincs.

Kinek jutott eszébe iskolás korában, hogy büszke legyen az osztálytársa kitűnő dolgozatára vagy feleletére?! Pedig mennyivel szűkebb és szorosabb kollektívum egy osztály, mint egy nemzet! Csak éppen azt a nemzettel ellentétben nem szokták szakralizálni.

Aki segített az osztálytársának a tanulásban vagy, mondjuk, súgott neki, annak van oka a büszkeségre, mert részes az eredményben. De a többinek…

A részességnek sokféle formája és mértéke van. A szurkolónak, aki egy cselekvő közösség részeként motivált egy csapatot vagy versenyzőt, erre áldozott pénzt, időt, hangerőt, annak van joga a büszkeségre, ha győz a csapat. Nekem vannak kedvenc csapataim és sportolóim különféle sportágakban és országokban. Örülök, ha győznek, de büszkének lennem nincs mire, mert a televízió túloldalán távol vagyok attól, hogy ráhatásom lehessen eredményeik alakulására. Valamilyen mikroszkopikus mértéket éppen ki lehetne okoskodni, mert a világszerte létező szimpatizánsok összsúlya befolyásolja a sportesemény kereskedelmi értékét és azon keresztül egy-egy csapat vagy egyéni versenyző anyagi lehetőségeit, de azért ez már büszkeségre jogosító érdemnek mégsem elégséges.

Ha a kollektív alapú, érdemtől független büszkeségnek lenne létjogosultsága, akkor életünk minden percében büszkék lehetnénk számtalan dologra és személyre. Mondjuk, egy keresztény, európai nő lehetne büszke mindenre, amit keresztény vagy európai vagy nő ért el, s mivel ember, mindenre, amit ember ért el! Hiszen mindezen csoportok tagja ő. Ezek mind személyes kapcsolatokkal átfoghatatlan óriás csoportok, miként a nemzet vagy az állampolgári közösség. A személyes érdemtől elválasztott büszkeség tehát potenciálisan parttalan, azaz értéktelen.

Ne gondoljuk, hogy ez ártatlan dolog. Hogy nem árt azzal senki senkinek, ha érdemtelenül büszke.

Kétféle súlyos ártalma van ennek.

Az egyik: a teljesítményelv elgyöngülése. A teljesítménytől független büszkeség, mely önérzetet, önbecsülést növel alaptalanul, ráárad azokra a közéleti tényezőkre, politikusokra, kormányokra, pártokra, amelyek ezzel megkínálják az embereket. Amelyek ezzel „tematizálnak”. Őket erősíti. Őket is a büszkeség tárgyává és kedvezményezettjévé teszi. Akik az érdemtelen büszkeség örömével ajándékozzák meg az állampolgárokat, azokat érdemtelen népszerűséggel ajándékozzák meg az állampolgárok, és ezzel növekszik a távolság a politikai erők teljesítménye és népszerűsége között.

A másik: a kollektív bűnösség legitimálása.

A kollektív büszkeség, tehát az érdem alaptalan kiterjesztése a kollektívumra, ugyanaz, mint a kollektív bűnösség, bűntudat, szégyenérzet: vagyis a bűn alaptalan kiterjesztése a kollektívumra.

Ennek a kettőnek ugyanaz a logikája. Ha büszke lehetek arra, amiről nem tehetek, akkor joggal megkövetelhetik tőlem, hogy bűntudatom legyen, szégyelljem magam amiatt, amiről ugyanúgy nem tehetek.

Persze attól, hogy ez a két dolog – ellenkező előjellel – ugyanaz, még nem fog mindenki ugyanúgy tekinteni rájuk. Attól, hogy valaki büszke egy honfitársa hőstettére, még nem fog bűntudatot érezni egy másik honfitársa bűncselekménye miatt. Mert a mindennapi tudatot erősebben befolyásolja a saját előny (azon belül az érzelmi, önérzeti előny) elve, mint az elvszerűség és a logika. De egyrészt ő is ki lesz téve annak, hogy mások nemzeti hovatartozása alapján megköveteljék tőle a bűntudatot azért, amiben nem volt részes, másrészt maga is megkövetelheti ezt más kollektívumoktól, nemzetektől. És ezt ugyanaz a bornirt kollektivizmus diktálja, mint a „nemzeti” büszkeséget!

Ugyanazért nem kell magyarként büszkének lennünk Karikó Katalinra, amiért nem kell magunkat magyarként szégyellnünk Szálasi Ferenc miatt.

A szerző újságíró, lapunk rendszeres szerzője