Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 41. szám, 2023. október 13.
KOVÁCS ZOLTÁN
A Medián új közvélemény-kutatási adatai szerint a Fidesz 400 ezer támogatót veszített idén, a teljes felnőtt népesség körében 35-ről 30 százalékra esett a támogatottsága. Ha most lennének az EP-választások, így is a szavazatok 46 százalékára számíthatnának, igaz, ez 6 és fél százalékos csökkenés a négy évvel ezelőttihez képest. Ami a felmérésből szembetűnő, hogy a nagyobbik kormánypárt gyengüléséből az ellenzék alig profitált. Míg a teljes lakosság körében a Fidesz–KDNP támogatottsága 30 százalék, a Demokratikus Koalíció 7 százalékon áll, a Mi Hazánk szintén 7 százalékon, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt 6 százalékon, a Momentum 4 százalékon, a Jobbik 4 százalékon, Jakab Péter pártja, A Nép Pártján 3 százalékon, a Mindenki Magyarországa Néppárt 2 százalékon, a Második Reformkor, az MSZP és az LMP 1-1 százalékon. A Párbeszédnek az 1000 fős mintában egyetlen támogatója sem akadt. A felmérés szerint a Fidesz–KDNP-kormány támogatottsága annak ellenére jelentős maradt, hogy a megkérdezettek 65 százaléka szerint rossz irányba mennek az ország ügyei, és csak 28 százalék gondolja ennek az ellenkezőjét.
A ciklusnak még a felénél sem tartunk, de az egyre világosabb, hogy az ellenzék ma ugyanúgy képtelen akár csak időlegesen is begyűjteni a Fidesz által elhullajtott támogatókat, másrészt megint fölvetődik, hogy a következő választásokon lehetséges-e valamiféle együttműködés – nevezzük azt összefogásnak, vagy akár az ellenzék választási koalíciójának, mindegy –, már feltéve, hogy komolyan gondolják, hogy a mostani kormány a választáson leváltható. Messze még a következő parlamenti választás, de ha tetszik, ha nem, az lesz a legfontosabb kérdés: képes lesz-e összeállni az ellenzék, vagy sem. Miután a teljes lakosság körében a Fidesz–KDNP 30 százalékon áll, egyetlen vele szembeni párt nem képes nyerni, a váltás különösen attól lesz illúzió, hogy tudjuk, a kisebb pártok elsősorban még csak nem is a Fidesz ellen küzdenek, hanem azért, hogy a bejutási küszöböt átvigyék. Nem véletlen, hogy az összefogást a mérés szerinti legkisebb pártok egyike, az MSZP ambicionálja leginkább. Szép dolog, hogy a legtöbb pártelnök büszkén hangoztatja, pártja „egyedül szeretné megméretni magát”, ez nem több mint szimpla szólam, igazi tartalma nincsen. A Momentum is, a Kutyapárt is, meg az LMP is megmérette már magát néhányszor, és igazából nem sokra mentek – már ha eredménynek azt tartjuk, hogy legalább masszív ellenzéket képeznének. Sajnos, még azt sem. Tekintsünk már a parlamenti patkóra, hát hogy néz az ki? A mostani kormányerő pontosan ilyen ellenzékre vágyik. Néhány tehetséges politikus, szétszórva a sorokban, ráadásul követő üzemmódban: ebben a ciklusban már két éve, de amúgy meg tizennegyedik éve, hogy mást sem tesz, mint reagál. Reagál a Fideszre, kirohan a túlmozgásos és túlteljesítő házelnök őrjöngéseire – amúgy teljes joggal –, de a folyamatos reagálásból, még ha akadnak emlékezetesen erős mozzanatok is benne, nem lesz hosszú távon követhető kormányzási alternatívát jelentő politika. Ez a reagálásra épülő ellenzékiség aztán tagjaiból idővel a legrosszabbakat hozza ki: a ráígérést, tizennegyedik havi nyugdíjat, meg úgy általában az ingyenebédes demagógiát. Ráadásul azt is rossz hatékonysággal előadva, hiszen hozadéka nincsen, amint az idézett felmérés mutatja.
És természetesen sokat ront az ellenzék helyzetén az a mély kudarcélmény, ami a legutóbbi négy parlamenti választás alkalmával csak erősödött, az ellenzék egyik vereségből gyalogolt bele a másikba. Egyetlen vereségnek sem volt mélyebb elemzői feldolgozása. Úgynevezett kommunikációs szaktársak mondtak igencsak üres és hasznosításra föltétlen alkalmatlan szövegeket. Most például itt van előttünk ez a középidei Medián-felmérés, amelyik lényeges összefüggéseket mutat. Például, hogy a kormány gazdaságpolitikája a legszegényebb rétegeket érinti a legjobban. Ennek ellenére ez az egyik olyan társadalmi csoport, ahol töretlen a Fidesz népszerűsége. Hallani bármelyik ellenzéki pártot is megszólalni arról, hogyan képzelik megtalálni ezt a réteget? Hogy például mi lehet ennek az összefüggésnek a mélyén? Nem lenne rossz ezt végiggondolni. A szociálisan magát igen-igen érzékenynek tartó ellenzék miért nem képes ebben a kérdésben most már több mint egy évtized semmilyen eredményt fölmutatni?
Mert az tény, hogy a Fidesz és a vele szövetséges kereszténydemokrata párt természetesnek tartja, hogy választások idején alig lejárt toroskáposzta-konzervek meg levesporok ígéretével kap voksokat a határon túli nemzettestvérektől, és hogy minden további nélkül jelentkezik be átmenetileg hetvenhárom félig ukrán, vagy tán egészen az szavazópolgár egy fészerbe.
Ezt nem feledve, sőt szüntelenül szóvá téve, mégiscsak tartalmas, folyamatosan követhető és majdan betartható programot kellene gyártani. Adjunk már magunkra!