Szövegöröm

NER-csadorról, fóliaperzekutorokról, varánuszkommandókról, militáns fütyürészésről is beszél az író, akinek 70. születésnapjára kiadója, a Magvető Hadd legyek hűs címmel az összes versét tartalmazó kötetet jelentet meg.

 
— Olykor egész műveken át nő hangján szól, Sárbogárdi Jolánnak még a szerzőséget is átengedte. Árnyékporocska címmel töredék ismeretekből összerakta Kner Piroska egyéniségét. Nagyobb odafigyelést követelnek az ilyen szerepjátékok, mint az átlagos prózai férfi hősök jellemének megformálása?

Nem, nem mondanám, e hősöknek, akik minden porcikájukban nők, a nyelvét kellett mindenekelőtt megtalálnom. Természetesen múlhat a szerző társadalmi és/vagy biológiai nemén, talán egy hosszú, bonyolult lélektani regény esetén lehet probléma, de az én írói tapasztalataim szerint ez nem akkora s nem olyasféle különbség, hogy ne lehetne könnyűszerrel női szerepekbe belehelyezkedni. Ahogy a melankolikus, depressziós lúzer szerepébe, hisz Sárbogárdi Jolán az. Az is. Meg író, szerelmes, becsvágyó.

— József Attilát a Noteszban „továbbéltetni” csak-csak komolyabb fejtörést kívánt.

Éppannyi fejtörés, mint minden fontos, izgalmas munka. És noha jellege szerint tragikomikus, rengeteg örömöt okozott. Szövegörömöt. A felkérés egy öregkori József Attila-vers megírására szólt. Én töredékeket írtam, miket hősöm irkál a noteszébe egy elmeintézetben, ahová bezárták. Az így létrejött sorok rejtettebb vagy nyilvánvalóbb József Attila-parafrázisok, továbbírások. Persze ad absurdum, minden az, hiszen József Attila életműve megkerülhetetlen a magyar költészetben. Ahogy visszaemlékszem, nagyon kézre állt, úgy éreztem, a végtelenségig tudnám folytatni. Egyébként A test angyala írásakor is volt ilyesmi érzésem. De a túl sok egyszer csak túl kevés lesz. Tudni kell abbahagyni idejében.

— Ha alkata szerint nem is szokott kerek évfordulók idején visszatekinteni, most rákényszerült, amikor a Magvető által a 70. születésnapjára szánt, az összes versét közreadó kötetet állította össze. Mit látott közben?

Sok érdekeset, hiszen a Hadd legyek hűs kötet 1970-től idén tavaszig több mint ötven év verseit foglalja magában, hétszázvalahány oldalon, a keletkezésük ideje szerint sorba rakva. A sorrenden s a vele járó „önfilológián” egy erős fél évet dolgoztam. A korábbi kötetekben a versek valamilyen poétikai-kompozíciós szempont mentén rendeződtek, sok ki is maradt, ezeket most betettem, száznál jóval többet. Mindent, amit találtam, s késznek találtam. Ez egy ilyen műfaj, az összegyűjtött versek. Egy válogatott kötetbe a harmada ha bekerülne. De innen kihagyni gyerekes dolog lett volna. A függöny mögé bújni, azt gondolva, nem látnak a felnőttek. Ami egyszer megíródott, megjelent, az eltüntethetetlenül ott marad a nyilvános térben.

— Egy szintén születésnapi in­terjúban húsz éve azt mondta, hogy lusta.

Ez csak fokozódott. Az ember kétségbeesetten igyekszik szorgalmat mutatni saját magának, de nem mindig magától értetődő odaülni a géphez. Viszont ha nem ülök oda mindennap, akkor jön a bűntudat, amire százszor hajlamosabb vagyok, mint a lustaságra. Meg hát nagyjából negyven éve ezt csinálom főállásban, valamennyire meg kellett tanulnom beosztani az időt. Ezzel együtt mindig elvisz valami olyan munka, ami nem volt betervezve, de elkezdett izgatni. Ez történt most is, kiszálltam a fő munkámból, és hónapokig az eltűnt időm dátumai után nyomoztam.

— Mi ez a fő munka?

Egy nehezen haladó, hosszú próza, bizonyos fokig családtörténet, amit Duna-könyvnek hívok, nem ok nélkül, de jobb híján. Ez még nem áll a lábán. Néha úgy látom, hogy jövőre meglesz, néha úgy, hogy hét év múlva. Úgy is mondhatnám, most jön a neheze, el kell kezdenem megírni. Amit már nem nagyon szeretek. Az a jó, ha mindenféle kötelezettség nélkül magamnak följegyzek ezt-azt. De a határidőket utálom, ha magam szabom őket, akkor is. Hetvenévesen is úgy tudok szorongani, a legkisebb leadandó kézirat előtt is, mint egy gyerek az iskolai dolgozatnál. Nem attól, hogy nem lesz jó. Attól, hogy eszembe jut-e valami. Furcsa becsípődés ez a félsz. Közben a szövegöröm is csökken az emberben. Egyre mérsékeltebben vagyok boldog, ha kitalálok valamit. Inkább szkeptikusan nézem. Talán a korral jár. Ez egy pontig hasznos, de egy ponton túl bénító.

— Talán a közhangulat nyomasztó hatása miatt érez így?

Olykor igen, olykor nem. Hiszen ez a témahegy, tragikus és komikus magyar abszurdok soka, ami az utcán, vagyis a nyilvánosságban hever, pezseg, bűzlik, ez fantasztikus írói anyag. Folytatásos, sötétedő disztópia, ami bőrre megy, a közös bőrre, hisz a nézők is szereplők. Rendszeresen, öthetente írok publicisztikába hajló tárcát Az én hetem sorozatban a hvg360 felületén. Írom „dokumentatíve”, de egyre kevesebb lelkesedéssel, semmiféle illúzióm nincs, ami a hatást illeti. A maroknyi ellenzéki újság gyakorlatilag egy buborékban van, elzárva a nyilvánosság nagy részétől. Pedig ezt a rezsimet meg kellene buktatni. Magyarországon azonban jelenleg nincs erő, ami radikális változást tudna létrehozni. Ezt sajnos látni kell, ha nehéz is elfogadni, és könnyebb fantáziálni, hogy majd három év múlva, ilyen-olyan összefogással vagy nem összefogással ez lesz, meg az lesz. Azt hiszem, e maffiaállam nem Magyarország belügyeként fog megdőlni, és abból majd jól nem lehet kijönni. Fogalmam sincs, hogyan. Úgy látom, a dicsőséges nagyurak minden veszélyérzete elmúlt, bár lehet, hogy némi félelem jele ez a militáns fütyürészés a pincében. Ezt a rezsimet nagyon megszívta Magyarország. Lehet okokat, felelősöket keresni, de minél színesebb és rikítóbb a NER-valóság, illetve a NER-jövő, annál sötétebb lesz.

— Optimistább volt, amikor a Fülkefort írta?

Igen, mert az ember ép ésszel azt gondolta, lehetetlen, hogy ez a kormány ne maradjon alul az első választáson. A nép nagyon le akarta váltani Gyurcsányt, egyszer ez megtörtént, de nem létezik, hogy 2014-ben Orbánékat nem zavarja el ugyanez a nép. Lehetett látni, mennyi hülyeségre és becstelenségre képesek, de nagyon kevesen gondolták, hogy ez ciklusokon át tart.

— Hogy lehet ennyi megvezethető ember?

Hát úgy, hogy a nyilvánosság túlnyomó része katonásan, rezzenéstelenül a rezsimet, Orbán diktatúráját szolgálja. S van pénz, hogy ezt a goebbelsériát nyomassák, egyre intenzívebben. A politikai gátlástalanság és populizmus, az uszítás, egymásnak ugrasztás nem új találmány. Nem Erdogan vagy Trump, nem is Putyin fejéből pattant ki, nem is magyar termék, noha ebben a NER mintapélda lett. Minden tömegtársadalomban ott settenkedik, de ritkán jut uralkodó szerephez. Az emberi sértettségre, életfájdalomra, alantas indulatra, irigységre nem illik, de szokás és lehet építeni. A nép zöme nem él túl jól, a valódi elégedetlenséget kellő szakértelemmel és gátlástalansággal szembe lehet fordítani az éppen kiszemelt ellenséggel. Az ipari méretű közbutításhoz tartozik, hogy sikerül úgy tönkretenni a tanári foglalkozás tekintélyét, szétcincálni az egész közoktatást, hogy szinte észre se vegyék azok, akiknek a gyerekei oda járnak. Keserűen megrántják a vállukat, mindig így volt e világi élet. S tán még imponál is titokban a felül lévők csibészsége, hogy milyen ügyesek, ami kell nekik, amit érnek, elveszik. Igaz, nem tőle, az egyéntől, vagy ha igen, akkor apránként, ne kelljen észrevenni, s szembesülni a tehetetlenséggel.

— Az írótársadalmat mennyire zilálta szét a NER?

Úgy látom, sokkal kisebb szakadások, szétválások történtek, mint máshol. Szerintem az írótársaim túlnyomó többsége nem boldog ettől a rezsimtől. Talán nem annyian mondják ezt, mint ahányan gondolják.

— De a könyvkiadást is elkezdte bekebelezni a kormány.

Ahogy mindent, amit érnek. Reflexből, megszokásból. Mennek az úton, mint egy varánuszkommandó, és ha látnak valamit, kicsi falatot vagy nagyot, odanyúlnak, és hamm, bekapják. Nem feltétlenül kell nekik az a vár, a törököknek se föltétlenül kellett, de ha már ott vannak, elfoglalják. Vagy körbekerítik. Miénk, jó lesz valamire. Eddig hoztak egy törvényt, kifejezetten aljas kitételekkel, de csendben belátták, hogy annak aligha lehet érvényt szerezni. Most pedig küldik ki a könyvesboltokba a fóliaperzekutorokat, figyelik a polcokat, és büntetnek.

— Az ön könyvei közül egyet sem kell befóliázni?

Úgy tudom, nem, bár lassan ez csak olvasat kérdése lesz. Gyakorlatilag egész könyvesboltokat, a teljes világirodalmat be lehetne fóliázni, mert bármire ráfogható, hogy öncélú szexualitást tartalmaz. Az a NER-szándék alig valósult meg, hogy a nem megregulázható értelmiségi elit helyébe nekik tetszőt ültessenek, ezen a fóliázás sem fog segíteni. Persze pont elég arra, hogy egy kisebb könyvkiadó háromszor meggondolja, mit ad ki, mert hátha egy könyvterjesztő nem meri átvenni. De mi van, ha valaki bátor, nem fizeti be a büntetést, vagy befizeti, de perel, bíróságra megy, akár Strasbourgig? És mi történik, ha ezt a sok NER-ostobaságot nagyobb tömeg ellenzi? Visszakoznak? Vagy elrendelik, hogy minden potenciális kihágó járjon fekete fóliában? Kitalálják a NER-csadort? Csak az a vicc, hogy azoknak a bátor embereknek, akik péntek éjszaka ezeket a törvényeket meghozzák, eszük ágában sincs e szerint élni. Aztán ezek az értékkonfliktusok, másként fogalmazva lebukták, olykor megzördítik az ereszcsatornát Brüsszelben, olykor nem.

— Egyre több a fiatal versolvasó például Kemény Zsófi, Závada Péter nyomán. Az ön gyerekei nem fordulnak az irodalom felé?

Ők még nem döntöttek, de van affinitásuk az irodalomhoz is, meg a színházhoz is. Az feltétlenül öröm, hogy növekszik a versolvasók tábora, következésképpen a fiatal költőké is.

— A húsz évvel ezelőtti interjúban beszélt arról, hogy leszokott a dohányzásról, de ha hetvenéves lesz, újrakezdi. Újrakezdi?

Kitoltam minimum öt évvel. Vagy tízzel. Van némi nosztalgiám a szertartás iránt, van néhány barátom, aki kedvtelve szivarozik, elnézem őket, ebben azért van valami szép nikotin-, sőt függésfelettiség. Meg az is eszembe jut, hogy alkohol helyett jó lenne néha elszívni egy füves cigarettát. De nem hiszem, hogy sor kerül rá. Annyit nem ér, hogy visszaszokjak, s ez menthetetlenül oda vezetne.