444.hu, 2023. október 9.
Qubit
SZ. BÍRÓ ZOLTÁN
Az Orosz Tudományos Akadémia Szociológiai Központja a kilencvenes évek elejétől végez átfogó, többnyire évente ismétlődő, de nem egy esetben ennél is gyakoribb felmérést „Hogyan élsz, Oroszország?” címmel a társadalom közérzetéről. Az idei az 53. ilyen alkalom volt, aminek eredményét a közelmúltban tették közzé. A felmérés, amelynek mintavételére még június első felében került sor, 1700 közreműködő megkérdezésével készült. Ezeket a kutatási összefoglalókat különösen értékessé teszi az a szerkesztői gyakorlat, hogy a már három évtizede rendszeresen végzett felmérések eredményeit minden friss közlés tartalmazza, így nyomon követhetők az orosz társadalom átalakulásának legfontosabb fázisai és trendjei.
Az idei és a tavalyi felmérés sajátossága, hogy azokat Oroszország Ukrajna ellen folytatott háborúja idején készítették, és valószínűleg leginkább ezzel a körülménnyel magyarázható, hogy a kapott eredmények számos esetben a hatalom iránt jóval lojálisabb, a társadalmi és gazdasági gondok megítélésében pedig jóval elfogadóbb képet mutatnak, mint a háború előtt. Ez a tendencia szinte a felmérésben érintett valamennyi területen megfigyelhető. Jól látszik ez már a nyitó kérdéssor esetében is, amelyben a kutatók aziránt érdeklődtek, hogy a felmérésben közreműködőket mi nyugtalanítja a leginkább. A válaszokból az derült ki, hogy főképpen az élelmiszerek árának növekedése – 2023-ban a megkérdezettek csaknem fele jelölte ezt meg a felkínált válaszlehetőségek közül. Ugyanakkor feltűnő, hogy arányuk tavaly még 58 százalék volt, és hiába tart most már több mint másfél éve a háború, az árak emelkedése miatt nyugtalankodók aránya nem nőtt, hanem csökkent, holott a tényleges helyzet ezzel épp ellentétes: az árak nem csökkennek, hanem kitartóan nőnek, de ezt az orosz társadalom egyre kevésbé akarja észrevenni. Csaknem ugyanilyen arányt képviselnek azok is, akik amiatt aggódnak, hogy általában „drágul az élet” (47%).
Különösen feltűnő azonban, hogy a fentiekhez képest jóval kevesebben vannak azok – a megkérdezettek alig harmada –, akiket nyugtalanítanak az Ukrajnában folyó „különleges katonai műveletek”. Egy évvel korábban még csak 3 százalék volt az arányuk, annak ellenére, hogy a mintavételkor már harmadik hónapja tartott a háború – akkor persze még úgy tűnhetett, hogy a háborúnak rövid időn belül vége lesz, úgyhogy nincs miért aggódni. De nem ez történt: noha már több mint másfél éve tart a háború, csak a megkérdezettek harmada aggódik emiatt. Látva Oroszország veszteségeit, amik jóval nagyobbak, mint voltak a két csecsen háború idején, e felmérés eredményei alapján könnyen alakulhat ki az a benyomás, hogy az orosz társadalom nagy része majdhogynem közönyösen viszonyul mindehhez. Ez azonban nem feltétlenül van így. A meglepő eredményre magyarázatul szolgálhat, hogy a hatalom sikeresen tudta a társadalom többségét megtéveszteni és a háborús veszteségek tekintetében félrevezetni. Sőt, az sem zárható ki, hogy még azok is, akik családjuk közvetlen érintettsége miatt tudnak a veszteségekről, ezt lakonikusan tudomásul veszik – kiváltképp Oroszország gazdaságilag deprimált területein –, mert az állam olyan kompenzációt ajánl fel, ami hosszú évekre megoldja a család anyagi problémáit. Ugyanez lehet a helyzet az Oroszországgal szemben elrendelt gazdasági szankciók esetében is. 2022-ben a megkérdezettek 24 százalékát zavarta a jelenség, és ezzel a szankciók miatt érzett aggodalom csak a középmezőnybe került a kérdőíven szereplő kéttucatnyi válaszlehetőség között. Idén júniusban még ennél is kevesebben nyugtalankodtak a nyugati büntetőintézkedések miatt, arányuk már csak 13 százalék volt.
A felmérés készítői megpróbálták azt is kideríteni, hogy az orosz társadalom hogyan viszonyul az ország politikai rendszeréhez. A válaszadók három lehetőség közül választhattak.
Ezekben az adatokban az az érdekes, hogy az oroszországi politikai rendszerben az elmúlt két évben nem történt semmi olyan változás, ami indokolhatná az elégedettek körének ilyen arányú növekedését. Ha volt is változás, az a rendszert a korábbiaknál is autokratikusabb irányba terelte, de ez láthatóan az orosz társadalom nem jelentéktelen részét a legkevésbé sem zavarja, sőt a háborús körülmények között épp azt tartja helyénvalónak, ha a rendszer szigorodik.
Hasonló dinamika figyelhető meg a gazdasági reformok megítélésével kapcsolatban is. A háború előtti évben a megkérdezettek mindössze 23 százaléka volt elégedett azokkal, de ahogy kitört a háború, arányuk 40 százalék fölé nőtt.
A felmérés ismételten igazolta, hogy az orosz társadalom többségének kitartóan az a véleménye, hogy az orosz állam mindenekelőtt a gazdagok érdekeit védi. Voltak olyan évek – 2002 és 2006 volt ilyen –, amikor az ezzel a véleménnyel egyetértők aránya még a 60 százalékot is meghaladta, de még 2011-ben is 55 százalék volt az arányuk. Ám amint kitört a háború, egyre kevesebben gondolkodtak hasonlóképp: 2022-ben már csak a megkérdezettek 41 százaléka, 2023-ban pedig a 38 százalékuk válaszolt ilyen módon. Ez az utóbbi arány már épp akkora volt, mint azoké, akik szerint az orosz állam leginkább a bürokrácia érdekeit szolgálja. A kétezres évek elején még jócskán 50 százaléknyian gondolkodtak eképpen, majd az arányuk elkezdett csökkenni – olyannyira, hogy tavaly és idén már csak minden ötödik válaszadó gondolta ezt így. Vagyis az orosz társadalomra hagyományosan jellemző ellenszenv a gazdagokkal és a bürokratákkal szemben a háború körülményei között elkezdett feltűnően enyhülni. Amiben viszont nem történt érdemi változás, az a szegények és az állam kapcsolatának megítélése. A háborút megelőző években majdnem harminc éven át a megkérdezettek mindössze 1-2 százaléka gondolta úgy, hogy az állam a szegények érdekeit szem előtt tartva működik, most viszont már 5 százalékuk feltételezi ezt.
A háború teremtette új helyzet a politikai intézmények iránti bizalmat is látványosan megnövelte. Az elnöki intézmény esetében a növekedés több mint 20 százalékos, de hasonló tendenciát látni a kormány és a legtöbb politikai intézmény esetében is. Úgy látszik, a „rallying around the flag” („a zászló körüli gyülekezés”) jelensége egyelőre töretlen, vagyis az emberek most jóval elfogadóbbak a hatalom iránt, mint voltak a háború előtt. Ugyanakkor feltűnő, hogy a hadsereg már 2014-től, a Krím orosz annektálásától folyamatosan élvezi az orosz társadalom többségének bizalmát. A nagy ugrás a Krím félsziget megszerzésének évében következett be, ettől kezdve – egyetlen év kivételével – a hadseregről a megkérdezettek több mint 60 százaléka vélekedik elismerően. Ezzel szemben a politikai verseny szempontjából kulcsjelentőségű pártokról és politikai mozgalmakról az orosz társadalom nagy részének lesújtó a véleménye. 2016-ban például a megkérdezettek mindössze 11 százaléka volt jó véleménnyel a pártokról, és bár idén már duplaannyi az arányuk, ez még így is felettébb alacsony ahhoz képest, mint amire egy versengő demokráciának szüksége lenne. A pártokéval azonos megítélés alá csak a bankárok és az üzletemberek esnek.
Nagyon tanulságos az a grafikon is, amely azt mutatja meg, miképpen alakult Oroszország ma élő két elnökének – Vlagyimir Putyinnak és Dmitrij Medvegyevnek – a népszerűsége. Putyiné 2005-től, vagyis második elnökségének második évétől a 2008-as leköszöntéig gyorsan nőtt, 31-ről 58 százalékra. Miniszterelnöksége idején (2008–2012) folyamatosan veszített népszerűségéből, de még így is mindvégig népszerűbb maradt, mint az elnöki pozíciót betöltő Medvegyev. 2013-tól aztán ismét növekedni kezdett Putyin elfogadottsága, és 2014 végére – háromnegyed évvel a Krím annektálása után – már ismét az egekbe emelkedett a népszerűsége. A csúcsot (67%) egy évvel később érte el, majd olyan mértékben csökkenni kezdett, hogy 2021 nyarán már csak 31 százalékos volt a támogatottsága. Végül jött az ukrajnai háború, és a folyamat látványosan megfordult, népszerűsége újra 60 százalék fölé emelkedett.
Medvegyev esetében jóval egyszerűbb a képlet. Elnökké választásakor, 2008 tavaszán a támogatottsága a legmagasabbra emelkedik és eléri a 36 százalékot – ami még így is 22 százalékkal kisebb volt, mint Putyiné –, hogy aztán elkezdjen folyamatosan csökkenni. Az elnöki posztról való leköszönésekor már csak 14 százalékos volt Medvegyev támogatottsága, onnan pedig egyenes út vezetett az 1-3 százalék közötti tartományba, ahonnan azóta sem tud kimozdulni.
A felmérés egyik legizgalmasabb része az, amikor a kutatók arra kérdeznek rá, hogy az orosz állam garantálja-e a demokratikus társadalom működésének alapvető normáit. Olyan normák érvényesülése felől érdeklődnek, mint a szociális garanciák, a politikai választás szabadsága, a személyes biztonság, az emberi jogok betartása, megértés és türelem mások véleménye iránt, a szólásszabadság és az állampolgárok törvény előtti egyenlősége. Ha 1995-től megnézzük a felmérés eredményeit, akkor azt látjuk, hogy a válaszadók hosszú időn át a szociális jogok érvényesülésében és a törvény előtti egyenlőség betartásában látták a legnagyobb problémát. Az elégedettség szintje mindkét esetben egészen 2004-ig nagyon alacsonyan alakult, és a helyzet csak Putyin második elnökségével kezdett némileg javulni. De az igazi fordulat csak 2022-ben, a háború megindításának évében következett be. Míg a háborút megelőző évben a megkérdezettek kevesebb mint fele gondolta, hogy számíthat a szociális garanciák érvényesülésére, addig a két háborús évben azok aránya, akik e jogok érvényre jutását teljesülni látják, 70 százalékra ugrott fel. Hasonló, bár nem ennyire látványos a változás a törvény előtti egyenlőség tekintetében is. Annak érvényesülését 2021-ben még csak minden negyedik válaszadó látta, a háború körülményei között viszont már 40 százalékuk.
Meglepő módon az emberek a személyes biztonságukat is jobbnak tartják most, mint tartották Ukrajna megtámadása előtt. Egyedül a szólásszabadság esetében nem történt ilyen látványos változás, de a megkérdezettek közel fele még ezen a téren is azt gondolja, hogy minden rendben van. Ez kiváltképp annak ismeretében elgondolkodtató, hogy a hatalom a háború kitörése óta drákói szigorral lép fel mindazokkal szemben, akik a béke pártjára állnak, és véleményüknek nyilvánosan hangot is adnak. Igaz, róluk az orosz polgárok nagy többsége soha nem hall vagy olvas, mert a hatóságok ezt gondosan eltitkolják előlük. Miközben a válaszadók számos tekintetben kifejezetten elégedettek helyzetükkel, sőt azt az utóbbi két évben többnyire javulónak látják, arra a kérdésre, hogy az orosz társadalom többsége tud-e hatással lenni az országban zajló politikai folyamatokra, a nagy többség változatlanul azt válaszolja, hogy nem.
A kétezres évek elejétől feltűnő következetesség jellemzi az orosz társadalmat abban a tekintetben, hogy mely társadalmi csoportok között tartja a legélesebbnek az ellentétet. Erre a kérdésre az oroszok – ahogy húsz éve, úgy most is – azt a választ adták, hogy a szegények és a gazdagok között. Ez nem meglepő, hiszen Oroszországban már jó ideje óriásiak mind a jövedelmi, mind a tulajdoni különbségek. Az elmúlt tíz évben voltak olyan időszakok, amikor a felső és az alsó decilis jövedelme között tizenhatszoros volt a különbség, vagyis nehéz nem észrevenni mindannak a társadalmi következményét, ami az elmúlt harminc évben Oroszországban végbement. A másik ellentéttípus, amit a válaszadók ugyancsak nagy számban jelöltek meg, a felsőbb és alsóbb osztályok között feszül, de sokan gondolták úgy, hogy a legerősebb ellentét a nép és a hatalom közt áll fenn. Ám mindhárom esetben azt láthatjuk, hogy 2021-hez képest most jóval kisebb azoknak az aránya, akik ilyen ellentéteket érzékelnek.
Azt, hogy a háború milyen mértékben tudja rövid idő alatt lényegesen megváltoztatni az emberek véleményét, az a grafikon mutatja meg talán a leglátványosabban, amelyen a gazdaság átalakításának társadalmi fogadtatása látható. A kérdés, amire a kutatók a választ várták, a következő volt: a gazdasági változások a lakosság többségének érdekeit szolgálják vagy sem? Ezt a kérdést 1992-től teszik fel, és az arra adott válaszok alapján minden időszakban jóval többen gondolják azt, hogy a változtatások nem szolgálják a többség érdekeit – ez még Putyin első két elnöksége idején is (2000–2008) így volt, amikor az orosz gazdaság évi 7-8 százalékkal növekedett. E válaszadók fölénye azokkal szemben, akik szerint a változtatások a többség érdekeit szolgálják, nem egy évben 50 százaléknál is nagyobb volt, mígnem 2018 májusában – épp két hónappal azelőtt, hogy bejelentették a nyugdíjkorhatár megemelését – 14 százalékra csökkent a különbség. Ezt követően azonban ismét szétnyílt az olló: 2021-ben újra 40 százalékkal többen lettek azok, akik azt gondolták, hogy a gazdasági változtatások nem a többség érdekeit szolgálják – aztán elkezdődött a háború, és már 2022-ben 6 százalékosra csökkent a különbség, majd 2023-ban 2 százalékosra.
Vagyis megint csak azt láthatjuk, hogy a hatalom iránti lojalitás a háborús körülmények között – és persze a kormányzati propagandának köszönhetően is – látványosan megnőtt. Legalábbis aligha lehetne mással magyarázni ezt a feltűnő változást, mint a háború teremtette új helyzettel.
A kutatók, mielőtt feltették volna azt a kérdést, hogy ki milyen társadalmi rendszerben (szocialistában, kapitalistában vagy valamilyen másban) szeretne élni, megpróbálták tisztázni, hogy a megkérdezetteknek mit is jelent a szocializmus, illetve a kapitalizmus. Ebben az esetben is zárt kérdéssel dolgoztak, vagyis a felmérésben közreműködőknek hosszú listából kellett kiválasztaniuk azokat a fogalmakat, amelyek szerintük leginkább jellemzik a szocializmust vagy a kapitalizmust. A szocializmust illetően ilyen, leggyakrabban említett vonásnak a társadalmi igazságosság (44%) bizonyult. A következő leggyakrabban választott fogalom a kollektivizmus (43%) volt, amit a hazafiság (38%) és a rend (35%) követett. Sem a szabadság (17%), sem a magas életszínvonal (14%) nem tartozott a szocializmus sokak által említett vonásai közé. Ezzel szemben a kapitalizmus leggyakrabban megjelölt „tartozéka” a kutatás részesei szerint a magántulajdon (61%), amit a konkurencia (51%), az „emberek szűk csoportjának hatalma” (43%) és a korrupció (40%) követett. A rend csak a megkérdezettek 8 százalékának jutott eszébe a kapitalizmusról, a humanizmus és az erkölcsösség pedig mindössze 2 százalékuknak.
A kutatók ezután feltették azt a kérdést, hogy a megkérdezettek milyen rendszerben szeretnének élni. 1998 decembere óta, amikor először lett része ez a kérdés a felmérésnek, mindig jóval többen voltak azok, akik szocialista rendszerben szerettek volna élni. Az egyik, illetve a másik rendszert választók között azonban soha nem volt 21 százaléknál nagyobb különbség, a jellemző inkább a szocializmust választók 10-12 százalékos fölénye volt. Ehhez képest 2022 májusában ez a különbség már 36 százalékra nőtt, míg idén júniusra 43 százalékra, merthogy 2023-ban a megkérdezettek 48 százaléka választotta a szocializmust, míg mindössze 5 százalékuk a kapitalizmust.
Arra a kérdésre pedig, hogy melyek azok a fogalmak, amelyek alapját adhatnák az Oroszország újjászületését szolgáló politikának, a válaszadók legnagyobb arányban – nem meglepő módon – a társadalmi igazságosságot jelölték meg. Utána viszont – némiképp meglepő módon – a béke következett, amit a rend és az emberi jogok követtek.
Azok aránya, akik a békét, mint az orosz újjászületés egyik legfontosabb, azt megalapozni hivatott fogalmát választották – az 1995-ös és a 2020-as felmérést leszámítva – soha nem volt olyan nagy, mint most, az utóbbi két háborús évben. Ez talán arra vall, még ha ezt egyelőre nehéz is lenne bizonyítani, hogy az orosz emberek többsége mégiscsak békére vágyik, és ha nem a rendszer iránti lojalitással összefüggésben teszik fel nekik a kérdést, akkor az derül ki, hogy a béke nagyon is fontos számukra. Ebből talán azt a következtetést is le lehet vonni, hogy a „különleges katonai művelet” magas támogatottsága inkább fakad az állam által elvártakhoz való igazodásból, mintsem meggyőződésből. Ezt erősíti az is, hogy sem a Szovjetunió, sem az Orosz Birodalom nem tartozik azon fogalmak közé – hiába kínálták fel azokat a kutatók –, amelyek a válaszadók szerint alapját adhatnák Oroszország újjászületésének. Ez még inkább igaz a pravoszláviára, amit a megkérdezettek alig 3 százaléka gondol előremutató iránynak.
Vagyis a putyini rendszernek az az évek óta tartó kísérlete, amivel próbálja a konzervatív értékekre és intézményekre alapozva indoktrinálni az orosz társadalmat, nem tűnik különösebben sikeresnek. Arra ugyan az orosz társadalom nagy része hajlandó, hogy háborús időkben és a megfélemlítettség körülményei között alkalmazkodjék a hatalom elvárásaihoz, és úgy tegyen, mintha azonosulna azokkal, ám abban a pillanatban, ahogy nem érzékeli az azonosulás kényszerét, válaszai már másfajta értékrendet mutatnak.
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Budapesti Corvinus Egyetem mesteroktatója. További írásai a Qubiten itt olvashatók.