Nem vagyok hajlandó

Mostanában egyre több okos elemzést olvasok arról, hogy Orbán és köre uralja a nyelvet Magyarországon, s ezáltal uralja a közgondolkodást, végső soron a valóságot. Az ellenzék pedig ezzel szemben eszköztelen, mondják a kiváló elemzők, mert nem tart lépést a nyelv politikai alkalmazásának modern technikáival és tudományával, mindazzal, amit a kormányoldal olyannyira tudatosan és felkészülten hasznosít.

Mindezzel nagyrészt egyet is értek, és sajnálatosnak tartom a magyar ellenzék gyávasággal és önhittséggel kombinált tudáshiányát ezen a téren, de úgy gondolom, már rég nem pusztán a nyelv fölötti kontrollról van szó.

A hatalom (nevezzük így röviden a politikai és gazdasági hatalomnak azt a gépezetét, ami korántsem azonos a kormánnyal, még kevésbé a Fidesszel) nem egyszerűen hazudik, és nem a nyelvet uralja, hanem egy komplett lehetséges világ, alternatív univerzum fölött uralkodik, amit saját maga épített föl és épít tovább folyamatosan – spontán szaporodó tényekkel, amik mindegy, hogy az eddig ismert világban igazak-e vagy hamisak; rendező elvekkel, amik ezen az alternatív univerzumon belül logikusak és cáfolhatatlanok; valamint értékekkel, amelyek ezen alternatív univerzum lakói számára kedvesek és megingathatatlanok.

Persze, hogy jobb a béke, mint a háború. Persze, hogy jobb a család, mint a család hiánya. Persze, hogy jobb a biztonság, mint a kockázat és a bizonytalanság. Stb. De ismétlem: ebben a lehetséges világban van így, ebben az alternatív univerzumban. Amit a nyelv fölötti uralomnak mondanak, az ebben a világban a dolgok rendes neve és annak használata.

A nyelv fölötti uralommal csak úgy lehet szembefordulni, ha megtagadjuk az alternatív univerzumot magát. Gyakorlati politikára lefordítva: ha az ellenzék (amennyiben volna ilyen) nem a hatalom intézkedései ellen tiltakozna és nem a nyelvi formákon élcelődne szellemi fölényének tudatában, hanem számot vetne azzal, hogy mit művel vele, minek nézi őt a hatalom. És ebben nem lenne hajlandó együttműködő félként részt venni. Nem fogadná el a „nyelvet” – egészben.

Mivel én nem vagyok az ellenzék, csak egy állampolgár, a magam példájával illusztrálnám, hogyan képzelem az együttműködés megtagadását.

Nem vagyok hajlandó szuverenitásvédelmi törvénynek hívni a sajtószabadságot megfojtó törvényt.
Nem vagyok hajlandó gyermekvédelemnek nevezni a homofób uszítás rendelkezéseit.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Magyarországon nem lesz migránsgettó, amikor már van.
Nem vagyok hajlandó energiafüggetlenségnek hívni az orosz energiaforrásoktól való függést.
Nem vagyok hajlandó rezsicsökkentésnek hívni a rezsinövelést.
Nem vagyok hajlandó Karmelitának nevezni a Várszínházat.
Nem vagyok hajlandó fake newsnak hívni azt, ami ha a média tényeket mond, és szembeszáll az orosz és magyar fake news-zal.
Nem vagyok hajlandó békének nevezni a rablóháborús, emberiességellenes bűncselekmények áldozatainak feltétel nélküli fegyverletételét.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az adómból fizetett közérdekellenes kormánypropaganda társadalmi célú hirdetés.
Nem vagyok képes elhinni, hogy minimum tizenöt százalékos infláció mellett hat százalék nyugdíjemelés a nyugdíjas megvédése, és személyes sértésnek fogom fel azt a hatóságilag sulykolt baromságot, hogy az Európa-rekorder magyar infláció háborús infláció (egyvalamivel tehet valaki tartósan az ellenségévé: ha lekezel, és nem értem, hogy másnak miért nem megalázóan sértő).
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a magyar tanárok fizetése azért a legrosszabb a fejlett világban, mert az emelést csak Brüsszel tudná finanszírozni egyszeri átutalással, de a magyar ellenzék megfúrja.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Magyarországon, ahol a parlament egyetlen funkciója a végrehajtó hatalom ötleteinek jogászi dumába öltöztetése, parlamenti rendszer van.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az Ukrajna elleni orosz háború miatt kell az állítólag parlamenti rendszerű Magyarországon végtelen ideig fenntartani a rendeleti kormányzást.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a parlamentnek nevezett cselédhad azért nem ratifikálja a svéd NATO-csatlakozást, mert egy svéd tévéműsorban bántották „Magyarországot”.
És nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Magyarország egyenlő Orbánnal, belső körével és legjobban fizetett alkalmazottaival.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a mindennapi élet folytatásához szükséges bankok, távközlési cégek stb. Orbán Viktor strómanja, rokonai és kliensei tulajdonában vannak, akkor nemzeti tulajdonban vannak.
Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a magyar szabadság egyenlő Orbán Viktor, strómanja, rokonai és kliensei szabadságával.

Biztos kihagytam fontos dolgokat, mi mindent nem hiszek el a magam részéről, dehát ilyen az élet. Az ismert Világegyetem köztudomásúlag határtalan, és tágul, éspedig úgy, hogy minél távolabb van valami, annál nagyobb sebességgel látszik távolodni? Miért ne lenne érvényes ugyanez az alternatív univerzumokra? Ha egyszer úgy döntöttünk, hogy ebben a mesterséges alternatív univerzumban lakunk, egyre nehezebben tudjuk belülről átlátni.

Az egyetlen megoldás: kiszállni a Mátrixból, felébredni, bármennyire kényelmetlen. Semmit nem elhinni, semmilyen állítást tényként elfogadni. Annak viszont az lenne a feltétele, hogy az alternatív univerzum újonnan elénk kerülő jelenségein ne egyenként csodálkozzunk, háborodjunk fel, gúnyolódjunk saját szellemi felsőbbrendűségünk tudatában, ki-ki vérmérséklete szerint, hanem úgy cselekedjünk, hogy számot vetünk azzal, ez a hatalom viszonya az ország polgáraihoz, ennyit érünk neki, bármilyen megalázó is, bármennyire sérti az önérzetünket, már akinek van. Nem értem, Magyarországon miért ilyen kevés embernek van.

De próbálom végiggondolni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.