Térdre, csuhások!

Az istenek halnak, az ember él – mondta Babits sok ezer halott isten teteme fölött száz éve. Nem halt meg, csak alszik – bizonygatják a kihűlt keresztény Magyarország körül papok, haszonleső politikusok és lakájaik. A keresztény Magyarország szeret a hátán fekve aludni! A sír félig tele van!

Sokan éreznek most elégtételt, amikor a népszámlálás megállapította, hogy a magyaroknak már a fele sem áll semmilyen egyház mellé. Annyira se érdekli őket, hogy kikeressék egy menüben, és már ez is vastagon felülmért szám; sokszorosa azoknak, akik tényleg elmennek időnként templomba. És sokan – jóhiszemű keresztények és túlfűtött ellenzékiek – látják ennek okát abban, hogy a legnagyobb történelmi egyházak nemcsak kiszolgálták a politikai kurzust, de fényesre is híztak a szolgálataikért. Nyilván nem lesz szimpatikusabb egy vallás sem a harácsolástól, de kár lenne mindent erre fogni. Valószínűleg pont ugyanennyire igaz, amit a defenzívába szorult püspökök morognak maguk elé: hogy ez megy egész Európában. Ahová tartozunk.

Éttermekké és diszkóvá alakított holland templomok, összeroppanó és szakadó német felekezetek, üres prágai dómok mutatják, hogy fideszes papság nélkül is pusztul az egyház. Miért keresnénk holtak közt az élőt? Megmosolygott szubkultúrává töppednek, akik a fundamentalizmusban látják a kiutat: elvakultságuk, görcsük a szekták közé sorolja be őket. De nem menekülnek a liberalizálódó, progresszív gyülekezetek sem. Talán jobban érzik magukat a tagjaik, talán lassabban szivárognak el a fiatalok, de kívülről nem jön már senki.

Valószínűleg a mese bukott meg, maga a keresztény mitológia. Ha Jézus és a mennyország még működne, akkor ugyanúgy nem számítana a korrupt papság, mint ahogy a fideszesek is lenyelik Orbán pénzügyeit. Egyszerűen nehezebb ma elhinni, hogy Jézus odafent számontartja a házasság előtti szexet meg a böjtöt, hogy egyáltalán van, és hogy odafenn van bármi más, mint végtelen üresség és síri csendben keringő gömbök. Láttuk magunkat a Voyager szonda képén, a halványkék pöttyöt a semmiben; láttuk otthonunkat a térképen, a galaxis mellékutcájának mákostésztájában. És elég nyilvánvaló, hogy ha tartozik ehhez bármiféle teremtő erő, azt mi csak félreérteni tudtuk öt- meg kétezer éve, de az teljesen biztos, hogy nem érdekli, hiszünk-e benne.

Az ember végül felmászott az Olümposzra, és konstatálta, hogy ott csak kecskék vannak. Szétnéz merengve, okos fejével biccent, nem remél.

No de emiatt fájjon a püspökök feje. Nekünk más a problémánk: mit kezdjünk a keresztény Magyarország hazugságára épült intézményrendszerrel, és ki képviseli a többséget, miután kiderült, hogy a keresztény kurzus nem?

Az elsőre a kormányzatnak kell választ találnia. Az ő részéről világos a deal: kap az egyház pénzt, paripát, fegyvert, cserébe a Jóistent az orrába fűzött karikánál fogva a miniszterelnök úr elé vezeti, hogy az meglovagolhassa. Vagyis szállítja a szavazatokat. El is hangzott minden választás előtt: keresztény ember nem szavazhat istentelen pártokra. Ez a befolyás szertefoszlott. Az egyház már nem képes teljesíteni, amit vállalt; nemhogy a Fidesznek, de saját magának se tudja megtartani a nyájat.

Jobban megéri a rájuk szánt pénzt plakátra és Facebookra költeni. Nincs hatásuk a lenyúlt iskoláknak sem: nem nőttek fel kereszténnyé és így hű szavazóvá nevelt tömegek.

Ide már kár önteni a pénzt. Van arra jelentkező, éhes a falka, hiányoznak az uniós zsákmányok. Előbb-utóbb újra kell kalkulálni, mibe fáj egy püspök fenntartása, és mennyivel több szavazót hoz egy fiatalos influencer töredék áron. És mekkorákat lehetne bulizni azokban a palotákban!

A kormánypárt rendszeresen olyan ügyeket keres, ahol a többség élére állhat. Megtalálta a migránsoktól rettegőket, a homofóbokat, a rezsiszámláktól szorongókat. A kereszténység immár nem képez többséget – és ha ennek ellenére erőltetik, akkor pontosan abba az agresszív kisebbségi szerepbe kerül, amit az LMBTQ-mozgalomról mesélnek. Pedig a meleg szubkultúra nem tart igényt százmilliárdokra és saját iskolákra meg egyetemekre – a keresztény kisebbséghez képest igen szerény, békés társaság.

A másik feladvány nem nekik szól, hanem az ellenzéküknek. Íme, itt egy gazdátlan többség: egy részük köp az egyházra, a többi csak közönyös – de ők is fizetik a cechet, kerülgetik az ájtatos manókat az iskolában, és látják a felfuvalkodást. A vallásos emberek képviseletét természetszerűleg az egyházak látják el – de a vallástalanok, az ateisták, a közönyösek csak politikai képviseletre számíthatnak, hiszen egyházat nem alapíthatnak arra, hogy nincs isten. S ha a kormánypárt nem vesz vissza a kereszténykedésből, ha nem képes állítani az aránytalanságon, akkor nagyon is megéri határozott antiklerikális, az egyházak elszámoltatását ígérő programmal előállni.

A verseny megkezdődött, a zene elhallgatott. Magyarország szakított Máriával, és beadta a válópert. Ennek következményei lesznek, és az nyer, aki gyorsabban reagál.

Lesz sivalkodás, persze. Szépen visszhangzik majd az üres templomokban.