Lelt lelkek

1936 tavaszán tehát Romlaky Anna otthagyta Kolozsvárt, ahol hat, és Tauber Oszkárt, akivel kilenc évet élt, és visszaköltözött Budapestre.

Helye — ha otthona nem is — egy negyed szoba lett Böske nővére Petőfi Sándor utcai lakásában, ahol Gold Sámuel, a három gyerek és Gojszi is lakott.

Anna írt ugyan lapoknak, de elhelyezkedni nem tudott, a százpengőnyi tartásdíj hol megjött Erdélyből, hol nem, Gold kávéházba és az evezősklubba járt, egyik sem fizetett sokat, Böske még csak tanulta a fehérneművarrást, biztos jövedelemmel — mintegy 120 pengős nyugdíjjal tehát a hét családtag közül egyedül Gojszi bírt.

Ez az állapot egy nyáron át volt tartható.

Majd hatalmas veszekedések, jelenetek, sírások és ájulások után 1936 októberében Anna és Gojszi kivettek egy nyolcvan pengő havi bérű, kétszobás szuterén lakást Budán, a Naphegy utca 17. szám alatt, szemközt az Unyi suszter földszintes házával.

Gojszi a nyugdíját minden elsején odaadta Böskének. Ketten tehát Anna — pár év múlva végleg elapadó — tartásdíjából, a gyéren megjelenő cikkek, novellák honoráriumából és abból éltek, amit Gojszi összevarrt.

Kétszáz pengő sose telt.

S mindehhez még jött a kártya…

Viszont kezdetét vette Romlaky Anna életének újabb korszaka.

Minden becsületes élet korszakokra osztható: tagolja időnket a táj, város, az utca, a ház, ahol éltünk, tagol társ, szülő, gyerek, munka és betegség, azok az emberek, akikkel egy-egy szakaszban együtt vagyunk, találkozunk naponta, akiktől — azt hisszük akkor — el nem válunk már soha, és akiket a következő fejezetben elejtünk és felejtünk, nem látjuk őket évekig, új emberek járnak az új etappal, hogy aztán a végén mindenki megkerüljön, hisz nem vész el senki, és semmi sem múlik el soha.

Így van ez, mert nincsen másképpen — mondaná erre Gojszi is.

Így van ez, vagy majdnem így.

Hiszen például a három Romlaky gyerek közül Böskének alig-alig volt tagolható az élete: tizenkilenc éves korától, az esküvő napjától mindhalálig az önfeláldozás, a gyereknevelés, a gyűlölt háztartás töltötte ki azt. Böske végigcsinálta becsülettel az életet, amelyet ugyan két részre osztott a krach, de hát a pár évi jómódot és az évtizedes — néha már-már mesebeli — szegénységet Böske egyként csinálta, ő nem változott, nem lázadt, nem rúgta föl a rázuhant rendet, hűséges maradt férjéhez, akit talán nem is szeretett soha, fölnevelt három saját, majd jó néhány egyéb gyereket, és közben bosszankodott, mert rossz az idő, nem jön a busz és bombáznak megint.

Romlaky Dezső élete is két nagy részből állt: fél évszázad itthoni, pontosabban otthoni létből és fél évszázadnyi emigrációból. Szomorú élet volt mindkettő, de a második nagyon. Az első az újságírói robot, a piszkos politika, a részegítő kártya, a zűrös feleségek és a tehetség elherdálása miatti szakadatlan önvád jegyében telt el. A második a legalább annyira piszkos politika, majd a betegápolás s végül a több mint két évtizedes iszonyú magány ideje volt, amelybe csak az újabb és újabb írói próbálkozások teljes kudarcai vittek némi színt — a hideg szürkébe egy kis koromfeketét.

Romlaky Anna élete ehhez képest mégiscsak tarka volt. Ő a végén, egyedül maga egy kisebb családra való fejezetet könyvelhetett el.

Ekkor tehát, 1936 őszén — az apahalál jegyében eltelt gyerekkor, a víg debreceni évek, a húszas évek pesti sivársága, a bódító párizsi másfél esztendő, az öntudatra ébresztő kolozsvári újságíróskodás után — bekövetkezett számára a Naphegy utcai kilenc év.

Kicsit átmeneti időszak volt ez is.

Például elég sok férfi ment át, lépett be-ki a Naphegy utcai lakás, a járdától alig fél méterre lévő ablakán.

Ugyanis az egyszerűség, Gojszi kímélése — anya és leánya két egymásba nyíló szobában élt — és a húsz fillér kapupénz megspórolása okán a lakás és Romlaky Anna megközelítése ablakon által jött szokásba.

Kik léptek át ezen az ablakon?

Mindenekelőtt néhány régi úr: párszor fölbukkant a jó Hümér a Mészáros utca felől, állandó vendég lett az író, Dóra Pál, hetente legalább egyszer átbillent az ablakon Tersánszky elkeverhetetlen vézna teste.

Ők azonban inkább pajtások, jó barátok voltak.

Dóra Pál történelmi érdeme volt viszont, hogy bevezette Romlaky Annát a Japánba.

A Japán Kávéház — a Naphegy utca és az egyikből a másikba útba eső Philadelphia Kávéház mellett Anna életének legfontosabb színtere lett. Itt szerzett ismerőst, barátot, munkát, pénzt és szerelmet.

Ez utóbbi kettő egyszerre testesült meg Berciben, aki mindenekelőtt mecénási mivoltával írta bele magát a magyar irodalom történetébe. Annával való kapcsolata nem volt éppen túl hosszú, mivel Berci utazgatós volt, levelei és pénzküldeményei azonban jelezték, hogy Berci nem felejtkezett el azon néhány alkalomról, amikor át mászott a Naphegy utca 17. ablakán, és csak Annát lelte a szuterén lakásban — Gojszi egyébként mindennap mint munkahelyére, átsétált Böske lányához Pestre, varrni.

Berci levelei általában efféle kitételekkel voltak teli:

Másfél óra alatt repültem ide, a mai délelőttöt a British Museumban töltöttem, ahol részben észak-kinai bronzoknak magyarországi népvándorlás kori rokonságán, részben ógörög vázák díszeinek afrikai és kelet-ázsiai analógiáján elmélkedtem igen bölcsen. Továbbá láttam egy új ásatás eredményeit, amelyekről még sokat fog a világ hallani, mert a krétai és a szumir kultúrák összefüggése első ízben nyomozható le általuk, ami igen mulatságos…

— Mulatságos a nagynénikéd — gondolta Anna ilyenkor.

De amikor efféle utóirat is biggyesztődött a levélhez: Anna, drága, abból, amit hétfő délben mondottál, úgy vettem észre, hogy erre szükséged van. Ezért küldöm. Ölel B. — és a borítékból pár zöld bankó is kihullt, akkor Anna könnyebben viselte azt a számára tömény unalmat, amely a mecánás leveleiből áradt.

A rokoni szereteten túl talán az anyagi biztonság utáni vágy is szerepet játszott abban, hogy Anna ekkoriban a természetes vonzalmon kicsit tán túlmenő kapcsolatba került egyik anyai unokatestvérével is, Richárddal.

Richárd mérnök volt, derék magyar ember, viszont állampolgárnak osztrák.

Mikor szülőföldjén, Magyarországon kapott munkát, Korányi István Bauxitbánya Műveinél, akkor hónapokon át Romlaky Dezsőnél lakott a Szent János téren. Közelebbi kapcsolatba Annával ekkor került. Richárdot hamarosan elszólította a városból a kötelesség: Zalaháp mellé került Pusztadörögdre egy bauxitbányát igazgatni. Két mérnök és százhatvan bányász volt a keze alatt.

Egy darabig rendszeresen érkeztek 15-30 pengős küldemények Zalahápról a Naphegy utcába, de az első zsidótörvény életbelépésének másnapjától ezek elakadtak örökre. Richárdot azonnali hatállyal kivágták a bányából, sőt az országban sem lehetett maradása.

1938 novemberében Svájcba ment nővéréhez, Micihez, aki színésznő volt, és Andor Mária néven előbb Palotai Árpád felesége, majd Marie Andorként Reinhardt színésznője lett. Ekkor, a harmincas évek végétől már második férjével, Kellerrel, a berni Nemzeti Színházat igazgatták.

Richárdnak semmi más vágya nem volt egész életében, mint a magyar bauxitvagyon kiaknázásában részt venni — a magyar bauxit azonban nem tartott szolgálataira igényt.

Próbált hát másutt bauxitra lelni. 1939 októberében így írt Annának erről: „Természetesen mindent elkövettem, hogy kivándoroljak valahová — eredménytelenül. Egy egész irattárra való halmozódott fel dél-amerikai államokkal folytatott levelezésemből. Egyszer az volt a baj, hogy osztrák, pardon most már német állampolgár vagyok, máskor meg atyám rendezetlen vallási állapotát kifogásolták. Voltak államok, melyeknél az volt a baj, hogy nem vagyok eléggé zsidó, tehát mint német vagyok megbízhatatlan. A németekről, ugye, nem kell beszélnem, megölnének engem azonnal.

Itt kell maradnom tehát. Sokan irigyelnek, hogy itt lehetek, ezen a csodálatos vidéken. De én mennyivel inkább dolgoznék a piszkos és veszélyes bányában napi 18 órát a megszakadásig. Ha volna hazám, jelentkeznék katonának, nem meggyőződésből, mert ideálok nincsenek, azokat akkor rabolták el tőlem, amikor hazám, Magyarország elzavart, hanem mert úgy érzem, hogy megfulladok, ha nem teszek valamit.”

Richárd persze nem fulladt meg, kitanulta az asztalosmesterséget, és Svájcban — és melleslegesen életben — maradt.

Az ablakon ugyan át nem mászott soha, de ebben az időben tűnt föl Anna életében Kassai Jenő, aki író volt, a legtermékenyebb abban a korban, igazi úr amúgy, pontosabban gondosan igazi úrrá csinálta magát.

Kapcsolatuk éppen egy víkend időtartalmáig tartott. Kassai megállt kocsijával a Naphegy utcában, Anna beszállt, elautóztak egy Buda környéki panzióig, aztán vasárnap délután megállt az autó a Naphegy utcában, „Csókolom a kezeit, Annácska!” mondattal Kassai távozott.

Anna bódultan szerelmes volt Kassaiba is, jó öt-hat napon át.

Kassai 1948-ban emigrált és többé — pro forma persze, hisz gondolkozni, érezni, írni másról nem tudott — nem vett tudomást hazájáról.

A hetvenes években egyszer összefutott New Yorkban az ott élő Romlaky Dezsővel, akivel azelőtt évtizedeken át jártak kávéházba, kártyáztak, dolgoztak is együtt.

— Szerbusz, Jenő — mondta Dezső.

— Szerbusz, Dezső — mondta Kassai, és ment tovább.

Anna, aki pár hónappal élte túl az öngyilkos Kassait, éveken át őrizte íróasztalának fiókjában Kassainak az emigránslétet megéneklő versét, amelyet Dezső gépelt le és küldött el neki Pestre.

Visszatérve az ablakhoz, azon legtöbbször és legtovább Korbulya Pál mászott keresztül. (Ha a polgári útvonalat használta, mindig hármat csöngetett.)

Korbulyát a Japánban mutatta be Annának Dóra Pál.

A rokonszenv azonnal kölcsönös volt.

Korbulya azon kevés magyar költők közé tartozott, akik anyagi szükséget nem szenvedtek soha.

Így aztán Korbulyának köszönhető kicsit a Naphegy utca is — sok-sok hónapi elmaradt lakbér kiegyenlítése öregbíti patinás nevét, egyszer, mikor már Márkus fűszeres türelme és füzete betelt, még egy 300 pengős Baumgarten-segélyt is kieszközölt Annának a derék poéta.

De Korbulyának stalluma volt, tekintélye, rangja, és nem utolsósorban: felesége, hacsak az első is.

Annának a költő egymaga nem lehetett elég.

1938 májusának egyik szép délutánján, mikor Korbulyával leereszkedtek a Naphegyről, átkeltek az Alagúton, a hídon, végigandalogtak az Andrássy úton és beléptek a Japán ajtaján, az egyik asztalnál egy fess, erős, jellegzetes, de nagyon szép arcú férfi ült. Korbulya egyenesen odament:

— Hadd mutassam be magának, Anna, a legjobb barátomat!

Mire a férfi fölnézett, de föl nem állt és kezét se nyújtotta:

— Schőn vagyok, érdekli?

Bächer Iván