Ilyen mind

1936. november 4-én, szerdán, délután fél ötkor a budai Attila út és Alagút utca sarkán lévő Philadelphia kávéház egyik márványasztalánál három asszony ült: Romlaky Anna hírlapíró, Vazul Lenke színésznő és Simó Kornélia háztartásbeli.

A hírlapírónőnek lapja, a színésznőnek színháza, a háztartásbelinek háztartása nem volt éppen.

Rokonai voltak hellyel-közzel egymásnak, ha nem is vér.

Vazul Lenke a Romlaky családba Anna bátyjának élettársaként került, csak azért nem feleségként, mert abból volt már egy Dezsőnek.

Simon Kornélia családi állása pedig talán úgy írható le legegyszerűbben, hogy Annának volt egy anyja, Gojszi, annak egy nővére, Paula, annak egy férje, Géza, annak egy testvére — az öt közül —, Fáni, no és annak volt a lánya Simon Kornélia. De persze rokonságnak, sőt még a barátnőségnek sem volt igazán nagy szerepe abban, hogy rendszeresen összejártak itt, a Philadelphiában, megbeszélni a dolgokat, hisz annyi rokon, barát, barátnő van a világon. Ezt a hármast leginkább az fogta össze, hogy mind budai lakosok voltak éppen.

Anna a Naphegy utcában lakott már, Kornéliának a Logodi utcában vett egykori férje kis garzont vigaszul, Vazul Lenke pedig a Szent János téren élt együtt Romlaky Dezsővel, amikor éppen együtt élt.

Akkor például éppen nem.

— És úgy ment el, hogy még csak egy szót se szólt… — panaszolta a munkanélküli színésznő.

— Ilyen — vonta meg vállát Anna közönnyel.

— Ilyen mind — toldotta meg Kornélia.

— De keddenként anyánál vagytok…

— Keddenként igen, akkor megjelenik, elmegyünk szépen hozzátok, mert a kedd az szent, az Gojszi fogadónapja, oda együtt kell menni, mert a látszatot tartani kell…

— Azt mind szereti, igen…

— Mintha mi sem történt volna, megyünk együtt, aztán szépen hazakísér és megy, az isten tudja hova. Megy. Mindig csak megy.

— Mindig megy.

— Ilyenek. Menősek.

— Ilyen mind, menős.

— Mert nem tudtok ti a férfiakkal bánni — mondta fejét csóválva Kornélia.

— Te csak hallgass, Kornélka — szólt rá unokahúgára Anna. — Te se tudsz.

— Ezt kikérem magamnak!

— Az én férjemmel te se tudtál volna bánni. Az ugyanis tökéletes volt. Rendes, megbízható, becsületes, nem ment el sehova, csak velem…

— Rémes…

— Alig bírtam megutálni szegényt…

— Még szerencse, hogy olyan volt a háta, hogy ha csak ránéztem, a guta ütött meg…

— Milyen volt a háta?

— Hát… mit mondjak, gyerekek… rémes…

— Mindnek olyan a háta…

— Csak figyelni nem tudott igazán oda rám soha… Hogy én velem mi van… Hogy én, én vagyok… azt nem bírta megemészteni…

— Azt egyik sem tudja…

— Nem bírnak figyelni… Csak magukra…

— Gondolj csak szegény anyám vizére — mondta Kornélia.

— Milyen vízre? — kérdezte Vazul Lenke, aki viszonylag új ember lévén a családban — csak tíz éve volt benne —, nem ismert minden történetet.

Romlaky Anna örömmel mesélt hát:

— Amikor Kornélka anyja, szegény Fáni néni már nagyon a végét járta, akkor éjjel fölébresztette férjét, hogy hozzon be neki egy pohár vizet. Ákos bácsi kikászálódott az ágyból, kiment a konyhába, engedett egy nagy pohár vizet…

— Ki is engedte a csapból — pontosított Kornélka —, mert mindig ki szokta engedni, hogy jó hideg legyen, mert rendes ember volt az is…

— Mind az, persze, mind…

— Engedett egy jó pohár hideg vizet, visszacsoszogott a hálószobába, leült az ágy szélére, gondolkodott egy kicsit…

— Mert okos is volt…

— Akár a többi…

— Aztán szépen megitta az egész pohár vizet, letette a poharat, visszafeküdt, és már aludt is. Mire reggel fölébredt, Fáni néni halva volt.

— Egy utolsó kívánsága volt szegény mamának…

— Az is el lett felejtve…

— Nem lett elfelejtve, persze… Lett íva víz…

— Csak más itta…

— Családban maradt végül is…

— Ilyenek…

— De ő legalább megpróbálta. Megpróbált figyelmesnek lenni…

— De nem ment neki.

— Mert nem képesek rá.

— Nem baj, gyerekek. Engem nem érdekel, hogy ilyenek vagy olyanok — mondta Anna. — Éntőlem lehet figyelmetlen, lehet ronda, lehet akármilyen, csak gazdag legyen. Nekem most kell szereznem egy pénzes pasast, különben éhen halunk. Ott van a nővérem három gyerekkel, egy undok, állat férjjel, egy pengő jövedelem nélkül, ott van anyám, én nem tudok állást szerezni, Dezsőre nem számíthatok…

— Hát arra nem… — helyeselt Vazul Lenke.

— Én most szerzek egy pénzeset, ha addig élek is… Már ki is néztem… kettőt.

— Helyes — bólintott Kornélia —, úgy is kell. — Mindig kell egy kis bizonytalanság nekik, mert különben elbízzák magukat… Én azt soha nem engedtem meg férfinak… hogy elbízza magát.

— Az biztos — mondta Anna.

— Mert? — kérdezte Lenke, aki érezte, hogy megint restanciában van egy históriával.

— Nem tudod? Kornélka — biztos, ami biztos alapon — az esküvő napján, a ceremónia és a nászéjszaka között megcsalta a férjét…

— Csak hogy ne bízza el magát.

— Ez igen. És elbízta magát?

— Nem. Soha többé.

— De most otthagyott.

— Otthagyni otthagyott, de azóta is a legnagyobb bizonytalanságban él. És volt egy pár szép évünk. Különben is untam már nagyon. Úgy intéztem a dolgokat, hogy otthagyjon szegény.

— Miért nem te hagytad ott őt?

— Hogyne! Strapálja magát csak ő… Egyébként már én is kinéztem a következőt…

— Ki az?

— Mindegy. Rokonod.

— Csak nem Artúr? Gold Artúrt? — mímelt elképedést Romlaky Anna.

— Ördögöd van.

— De hát annak már egy vasa sincs!

— Nem baj az. Legalább biztosan nem bízza el magát…

— Én visszaszerzem az én Dezsőmet, ha addig élek is — vázolta föl a maga programját Vazul Lenke is.

— Én meg csinálok ezzel a hájpacnival egy interjút, mert valamiből élni is kell — bökött Romlaky Anna a kávéház sarkában ülő Szabó Dezsőre.

— Azzal te ugyan semmit nem csinálsz. Az olyan undok, mint egy varangyos béka.

— Na és? Olyan mind. De az még nem fordult elő, hogy én nekem valaki ne adjon interjút. Kolozsváron is azt mondták, hogy nekem ugyan soha meg nem nyilatkozik a Becker Béby. Aztán milyen szépen megcsináltam. Ez pedig csak egy férfi. Figyeljétek meg, egy perc, és ömlik belőle a szó…

És Romlaky Anna áttelepedett az író márványasztala mellé.

A Philadelphia pincérei hetekig beszéltek arról, hogy a legendás törzsvendég soha még olyan nyájas, és ami még meglepőbb, bőkezű nem volt, mint azon a szerdai napon.

Bächer Iván