Mind ilyen

Az 1936. november 4-ről 5-re virradó hajnalon, Kolozsvár főterén, a Jókai és az Egyetem utca sarkán lévő New York kávéház hátsó különtermében a kerek márványasztalt három férfi ülte körül: Tauber Oszkár, a tüdő- és szívbetegségek derék doktora, Végh József hírlapíró és Rosenberg Vilmos fogász.

Mindhárman sírtak.

— Miért? Miért — zokogta Rosenberg, és ráborult a hideg kőre.

— Miért? Mert ilyenek. Mind ilyen — sírta Végh.

— De miért? Miért ilyenek? Miért ilyen mind? — kérdezte elcsukló hangon az orvos.

— Mert ilyenek. Ezen nem is érdemes gondolkozni. Ilyenek.

— De én gondolkozom! Hónapok óta, évek óta csak ezen gondolkodom. Az Anna-dolgon… Miért? Miért?

— Mert ilyenek!

— Miért? Miért kellett éppen attól az embertől a legkevesebb megbecsülést és megértést s a legtöbb rosszat és megaláztatást kapnom, akit igazán szerettem, s akiért egyedül többet tettem, mint mindenkiért összesen…

— Mert ilyenek.

— Mind ilyen…

— Utolsó percig nem értett meg…

— Ilyenek…

— Vagy én nem értettem meg őt…

— Nincs rajtuk mit megérteni…

— És akkor mit szóljak én… — nyögött fel Rosenberg.

— Nem tudom. Engem nagyon könnyű volt megérteni, s velem könnyű volt bánni, csak jól kellett volna bánni. Talán az volt a baj, hogy túlságosan alárendeltem magamat neki? Túl sokat tűrt, hallgatott, viselt? De hát ő meg úgy vélte, én szorítom háttérbe őt…

— Ugyan, Oszi… Te voltál a mintaférj ebben a városban…

— Hogy nem volt íróasztala…

— Nem baj, Oszi…

— Nyolcszor veszítette el a kétszáz lejt, és ugyanolyan dühvel követelte kilencedszer is…

— Hát mit csináljon szegény, ha egyszer nem ment a lap… és legalább én nyertem el tőle…

— És akkor mit szóljak én — nyögött föl a fogász.

— Csak a nőt veszítettem el én is…

— Azt lehet legalább tudni, hogy miért… de…

— Miért?

— Hogy, hogy miért, Jóskám? Hát a kártya miatt!

— A kártya miatt? Hát azért már ott kell hagyni valakit? És különben is: Mici csak annyit kért, hogy többet ne vegyek kártyát a kezembe, ne igyak, ne cigarettázzak és ne járjak a gőzbe! Hát akkor mit csináljak? Mondjátok meg! Mit csináljak… Mit lehet még csinálni egy embernek?

— Semmit, Józsikám, semmit…

Rosenberg fölemelte elkínzott arcát:

— És akkor mit szóljak én?

— És a kártyát nem is vettem a kezembe… — vágott közbe Végh Jóska fölháborodva.

Ez igaz volt. A diktátum első pontját valóban megpróbálta teljesíteni a hírlapíró. Kártyát nem fogott kezébe. Strómanja mögött ült hónapokon át, minden éjjel hajnalig, és annak mondta, hogy mit dobjon vagy vegyen föl…

De Mici mégis otthagyta szegényt.

— És akkor mit szóljak én? — nyögött a fogorvos.

— Én nem kártyáztam… Úgy… És mégis.

— Neked meg Anna kártyázott… De hogy… Mint egy isten… — Végh Jóska testvéreként szerette barátja volt asszonyát.

— Kétszáz pengő kártyaadósságot felejtett itt a válás után…

— Az nem számít… Anna akkor is… Anna… Neki mindent szabad… Ő más…

— Olyan ő is, olyan! Mint a többi.

— Nem igaz!

— Mind olyan. Csak a pénzt veszik el az embertől…

— Az a férfi dolga. Hogy a pénzét a nőnek odaadja.

— Életem végéig nyöghetem az eltartást…

— Volt egy pár szép évetek…

— Volt egy pár szép napunk…

— Nem mindegy az? Egy nap épp annyi, mint egy év… Ha szép…

— Nagyon sok szép volt a közös életünkben… Amit nem fogok elfelejteni soha…

— Na látod…

— Mindent kockára tettem érte.

— Nem baj, Oszi…

— És mindent elbuktam.

— Az se baj…

Tauber Oszkár és Romlaky Anna válóperes tárgyalására 1936. július 1-jén került sor. A válást Tauber Oszkár hibájából mondták ki. A szerelmi há zasság ügyvédi végrehajtásokkal való fenyegetésekkel, végkielégítési igényekkel és más hasonló nem éppen magasztos momentumokkal tarkítva ért véget, de a válás után még két gyönyörű, fájdalmas napot és egy még gyönyörűbb és még fájdalmasabb éjszakát töltöttek el utoljára együtt. Az esküvő éjszakáját Anna amúgy is a kártyaasztal mellett töltötte, épp ebben a teremben, ahol most a három elkínzott férfi ült, hát legalább a válás alkalmából bepótoltatott az elmaradt nászéjszaka…

Aztán Anna visszautazott Pestre, Oszkár pedig maradt maga, dolgozott, esténként kártyázott, amúgy pedig járta a várost, és minden szembejövővel megbeszélte a tényállást, boncolgatta, elemezgette a vele történteket és kérdezgette vég nélkül:

— Miért? Miért?

— Mert ilyenek — adta meg magának a választ azonnal. — Mind ilyen.

— És akkor mit szóljak én? — hajtogatta Rosenberg Vilmos. — Én nem kártyáztam…

— Te más vagy, Vili…

— Csak ők ugyanolyanok mind… — vigasztalta szegényt a másik kettő.

— Nem ittam.

— Nem…

— Nem cigarettáztam, nem maradtam el, nem jártam gőzbe, nem jártam sehova, imádtam őt… jaj istenem… Most is… — És elkapta Rosenberget a sírógörcs újra.

Akkor már két hónapja volt, hogy Rosenberg felesége meghalt. Rosenberg valóban nem csinált soha semmi rosszat. Nem ivott, nem dohányzott, nem járt a gőzbe. Asszonya tíz éven át szintén nem tett semmi ilyesmit. Úgy éltek két gyönyörű kisgyermekükkel, akár a galambok. És akkor, az év elején Rosenberg elküldte az asszonyt Biharfüredre a Basedowját kezelni. A nő ott egy román medikustól azonnal kapott egy szörnyű gonorhoeát. A kolozsvári kezelőorvos az asszony jelenlétében vázolta a félőrült férjnek a tényállást. Radikális kezeléssel próbálkoztak, amibe az asszony pár nap alatt belepusztult. Rosenberg azóta sem élő, sem holt, félrészegen járta csak a várost, és kérdezgette mindenkitől, ahogy azon a hajnalon is…

— Miért? Miért?

— Mert ilyenek — sírta a másik kettő rá azonnal. — Ilyenek. Mind ilyen…

Ekkor három ember lépett a terembe.

Horogkeresztes karszalagok, jelvények ékesítették mind a hármat. Leültek a terem túlsó felében. Fáradtak voltak láthatóan. Aznap nagy fasisztatüntetés volt Kolozsváron. Az első ebben a műfajban, amelyet aztán majd persze számos, sőt számtalan követ.

De most a jövevények rá se hederítettek a bent lévőkre, bár kettő zsidó volt azok között. Majd leestek a székről szegények, úgy ki voltak. Hiába, a náci is csak ember, az is lehet elcsigázott.

— Azt hallom — mondta Végh Jóska egy kis hallgatás után —, hogy a gazdag kolozsvári zsidók elkezdték kimenekíteni a vagyont…

Rosenberg erre csak legyintett:

— Hova? Minek? Nekem mindegy… Minden mindegy… Értitek, Minden! Én már azt se bánnám, ha ezek agyonütnének, mint egy kutyát…

— Eljön az ideje annak is nemsokára — bólintott Tauber Oszkár, és könnymosta, tiszta arcára nagy-nagy nyugalom ült ki hirtelen.

Igaza lett: nemsokára eljött az ideje annak is.

Bächer Iván