Népszabadság, 1997. július 26.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Az 1936. november 4-ről 5-re virradó hajnalon, Kolozsvár főterén, a Jókai és az Egyetem utca sarkán lévő New York kávéház hátsó különtermében a kerek márványasztalt három férfi ülte körül: Tauber Oszkár, a tüdő- és szívbetegségek derék doktora, Végh József hírlapíró és Rosenberg Vilmos fogász.
Mindhárman sírtak.
— Miért? Miért — zokogta Rosenberg, és ráborult a hideg kőre.
— Miért? Mert ilyenek. Mind ilyen — sírta Végh.
— De miért? Miért ilyenek? Miért ilyen mind? — kérdezte elcsukló hangon az orvos.
— Mert ilyenek. Ezen nem is érdemes gondolkozni. Ilyenek.
— De én gondolkozom! Hónapok óta, évek óta csak ezen gondolkodom. Az Anna-dolgon… Miért? Miért?
— Mert ilyenek!
— Miért? Miért kellett éppen attól az embertől a legkevesebb megbecsülést és megértést s a legtöbb rosszat és megaláztatást kapnom, akit igazán szerettem, s akiért egyedül többet tettem, mint mindenkiért összesen…
— Mert ilyenek.
— Mind ilyen…
— Utolsó percig nem értett meg…
— Ilyenek…
— Vagy én nem értettem meg őt…
— Nincs rajtuk mit megérteni…
— És akkor mit szóljak én… — nyögött fel Rosenberg.
— Nem tudom. Engem nagyon könnyű volt megérteni, s velem könnyű volt bánni, csak jól kellett volna bánni. Talán az volt a baj, hogy túlságosan alárendeltem magamat neki? Túl sokat tűrt, hallgatott, viselt? De hát ő meg úgy vélte, én szorítom háttérbe őt…
— Ugyan, Oszi… Te voltál a mintaférj ebben a városban…
— Hogy nem volt íróasztala…
— Nem baj, Oszi…
— Nyolcszor veszítette el a kétszáz lejt, és ugyanolyan dühvel követelte kilencedszer is…
— Hát mit csináljon szegény, ha egyszer nem ment a lap… és legalább én nyertem el tőle…
— És akkor mit szóljak én — nyögött föl a fogász.
— Csak a nőt veszítettem el én is…
— Azt lehet legalább tudni, hogy miért… de…
— Miért?
— Hogy, hogy miért, Jóskám? Hát a kártya miatt!
— A kártya miatt? Hát azért már ott kell hagyni valakit? És különben is: Mici csak annyit kért, hogy többet ne vegyek kártyát a kezembe, ne igyak, ne cigarettázzak és ne járjak a gőzbe! Hát akkor mit csináljak? Mondjátok meg! Mit csináljak… Mit lehet még csinálni egy embernek?
— Semmit, Józsikám, semmit…
Rosenberg fölemelte elkínzott arcát:
— És akkor mit szóljak én?
— És a kártyát nem is vettem a kezembe… — vágott közbe Végh Jóska fölháborodva.
Ez igaz volt. A diktátum első pontját valóban megpróbálta teljesíteni a hírlapíró. Kártyát nem fogott kezébe. Strómanja mögött ült hónapokon át, minden éjjel hajnalig, és annak mondta, hogy mit dobjon vagy vegyen föl…
De Mici mégis otthagyta szegényt.
— És akkor mit szóljak én? — nyögött a fogorvos.
— Én nem kártyáztam… Úgy… És mégis.
— Neked meg Anna kártyázott… De hogy… Mint egy isten… — Végh Jóska testvéreként szerette barátja volt asszonyát.
— Kétszáz pengő kártyaadósságot felejtett itt a válás után…
— Az nem számít… Anna akkor is… Anna… Neki mindent szabad… Ő más…
— Olyan ő is, olyan! Mint a többi.
— Nem igaz!
— Mind olyan. Csak a pénzt veszik el az embertől…
— Az a férfi dolga. Hogy a pénzét a nőnek odaadja.
— Életem végéig nyöghetem az eltartást…
— Volt egy pár szép évetek…
— Volt egy pár szép napunk…
— Nem mindegy az? Egy nap épp annyi, mint egy év… Ha szép…
— Nagyon sok szép volt a közös életünkben… Amit nem fogok elfelejteni soha…
— Na látod…
— Mindent kockára tettem érte.
— Nem baj, Oszi…
— És mindent elbuktam.
— Az se baj…
Tauber Oszkár és Romlaky Anna válóperes tárgyalására 1936. július 1-jén került sor. A válást Tauber Oszkár hibájából mondták ki. A szerelmi há zasság ügyvédi végrehajtásokkal való fenyegetésekkel, végkielégítési igényekkel és más hasonló nem éppen magasztos momentumokkal tarkítva ért véget, de a válás után még két gyönyörű, fájdalmas napot és egy még gyönyörűbb és még fájdalmasabb éjszakát töltöttek el utoljára együtt. Az esküvő éjszakáját Anna amúgy is a kártyaasztal mellett töltötte, épp ebben a teremben, ahol most a három elkínzott férfi ült, hát legalább a válás alkalmából bepótoltatott az elmaradt nászéjszaka…
Aztán Anna visszautazott Pestre, Oszkár pedig maradt maga, dolgozott, esténként kártyázott, amúgy pedig járta a várost, és minden szembejövővel megbeszélte a tényállást, boncolgatta, elemezgette a vele történteket és kérdezgette vég nélkül:
— Miért? Miért?
— Mert ilyenek — adta meg magának a választ azonnal. — Mind ilyen.
— És akkor mit szóljak én? — hajtogatta Rosenberg Vilmos. — Én nem kártyáztam…
— Te más vagy, Vili…
— Csak ők ugyanolyanok mind… — vigasztalta szegényt a másik kettő.
— Nem ittam.
— Nem…
— Nem cigarettáztam, nem maradtam el, nem jártam gőzbe, nem jártam sehova, imádtam őt… jaj istenem… Most is… — És elkapta Rosenberget a sírógörcs újra.
Akkor már két hónapja volt, hogy Rosenberg felesége meghalt. Rosenberg valóban nem csinált soha semmi rosszat. Nem ivott, nem dohányzott, nem járt a gőzbe. Asszonya tíz éven át szintén nem tett semmi ilyesmit. Úgy éltek két gyönyörű kisgyermekükkel, akár a galambok. És akkor, az év elején Rosenberg elküldte az asszonyt Biharfüredre a Basedowját kezelni. A nő ott egy román medikustól azonnal kapott egy szörnyű gonorhoeát. A kolozsvári kezelőorvos az asszony jelenlétében vázolta a félőrült férjnek a tényállást. Radikális kezeléssel próbálkoztak, amibe az asszony pár nap alatt belepusztult. Rosenberg azóta sem élő, sem holt, félrészegen járta csak a várost, és kérdezgette mindenkitől, ahogy azon a hajnalon is…
— Miért? Miért?
— Mert ilyenek — sírta a másik kettő rá azonnal. — Ilyenek. Mind ilyen…
Ekkor három ember lépett a terembe.
Horogkeresztes karszalagok, jelvények ékesítették mind a hármat. Leültek a terem túlsó felében. Fáradtak voltak láthatóan. Aznap nagy fasisztatüntetés volt Kolozsváron. Az első ebben a műfajban, amelyet aztán majd persze számos, sőt számtalan követ.
De most a jövevények rá se hederítettek a bent lévőkre, bár kettő zsidó volt azok között. Majd leestek a székről szegények, úgy ki voltak. Hiába, a náci is csak ember, az is lehet elcsigázott.
— Azt hallom — mondta Végh Jóska egy kis hallgatás után —, hogy a gazdag kolozsvári zsidók elkezdték kimenekíteni a vagyont…
Rosenberg erre csak legyintett:
— Hova? Minek? Nekem mindegy… Minden mindegy… Értitek, Minden! Én már azt se bánnám, ha ezek agyonütnének, mint egy kutyát…
— Eljön az ideje annak is nemsokára — bólintott Tauber Oszkár, és könnymosta, tiszta arcára nagy-nagy nyugalom ült ki hirtelen.
Igaza lett: nemsokára eljött az ideje annak is.
Bächer Iván