Meghajlás

Gold Sámuel tehát miután gyárát is, állását is elveszítette, kávéházba járással igyekezett családját fönntartani.

Próbálkozása mérsékelt sikerrel járt.

A családban mindenesetre 1933-tól a gond lett az úr.

Gondot okozott minden: koszt, kvártély, iskola és természetesen a három gyerekkel a nyár. Nem volt többé Zell am See, Abbázia, Semmering.

Ekkor jött el az ideje annak, hogy Romlaky Anna viszonozza nővérének mindazt, amit ő kapott hosszú éveken át. Hirtelen ő lett a gazdagabb, erősebb. Volt neki állása, pénze, férje is, jól kereső. El kellett ehhez Romániába mennie, de volt.

A Gold gyerekek 1933 nyarát Kolozsváron töltötték tehát.

Gojszival érkeztek. Böske nem hagyta magára Gold Sámuelt, aki egy teát sem tudott elkészíteni maga.

Gojszi járt már Erdélyben.

1931-ben Szováta gyógyvize űzött ki belőle valami nőgyógyászati nyavalyát.

Panaszairól egyébként hónapokig nem szólt senkinek. Végül Böskének elmondta, hogy kínos problémája van. Böske elvitte nőgyógyászhoz Gojszit, aki, mikor megtudta, hogy mit akar tőle a doktor, mérhetetlenül fölháborodott:

— Hallatlan! Ilyen piszkosságot! Hogy nem szégyelli magát! Pfuj! — és azonnal távozott.

Más terápiával a tudomány a szemérmetes Gojszi számára nem szolgálhatott, mint a fürdő.

Annának 1931-ben megjelent egy regénye a Szépmíves Céhnél, amely alkalommal 15 ezer lejt kapott. Ebből a pénzből vendégelte meg anyját egy hónapra Szovátán, ahonnan Gojszi Pestre panaszmentesen tért haza.

Hiába, a fürdő minden bajra ír.

1933-ban július 1-jén tehát Gojszi másodízben, három unokája először szállt le a kolozsvári állomáson a vonatról.

Tauber Oszkár autóval várta őket.

A derék doktor nem csupán adósságait fizette ki két év alatt, hanem már a motorizáció luxusát is megengedhette magának. Ez egyébként korántsem számított fényűzésnek. Oszkár sok vidéki páciensnek óvta egészségét, és akkoriban az volt még a szokás, hogy ha egy beteghez orvost hívnak, akkor az — legyen éjjel két óra, vasárnap délután, vagy karácsony este — indul azonnal.

A három gyereknek amúgy nem jelentett különösebb csodát a kocsi. Úgy nőttek föl, hogy az van. Csak akkor éppen már másfél éve nem volt. Azt meg nem tudhatták, hogy nem is lesz sokáig.

Oszkár főnökének, Mátyás Mátyásnak a Monostori út 68. szám alatt lévő szanatóriumában vett ki két szobát.

Most a Bob utcai közös lakásban főztek — máskülönben Tauberék hozatták a kosztot vagy vendéglőben ettek, de ez hat főre már túlságosan költséges mulatság lett volna.

Gyurka, Máli és Boldizsár néhány nap alatt a város kedvence lett.

Tauber Oszkár, aki utálta a korzót és általában egy lépést nem tett céltalanul, ebben a két hónapban minden délután kivonult a Főtérre dicsekedni a három gyerekkel.

Ők reggelente az Ellenzék szerkesztőségének fölkeresésével kezdték a napot. Onnan elvonultak a bérelt teniszpályára és játszottak délig. Délután jöttek a gyerekek kegyeiért versengő vizitálók: Elfér Aladár belgyógyászprofesszor autókázni vitte őket, Bretan Miklós, az opera karmestere hangversenyre, színházba.

Vasárnaponként Oszkár nem engedte őket ki kezei közül, autóval vitte az egész pereputtyot a környékbéli hegyekbe, Hójára, Bükkbe, Vlegyászára.

Boldizsár kétnaponként zongoraórákat vett Vásárhelyi Magdától, aki Kolozsvár fiatal tehetsége volt.

A tízéves gyerek szereplésre is kényszerült, szegény.

A helyi és az éppen a városban vendégeskedő művészek részvételével a Magyar Színházban műsort szerveztek ugyanis, afféle könnyedebb nyári egyveleget, amelyben Gold Boldizsárnak is föl kellett lépnie. Miután a próbán végzett, sietett gyorsan lefelé, mert kezdődött a mozi.

De megállította Tompa Pufi kiáltása:

— Megállja gyerek! És a meghajlás?

Boldizsár megtorpant a színpadon, elhúzta a száját, biccentett egyet és ment volna tovább.

— Mi volt ez! Ez volt egy meghajlás?

Tompa Pufi fönntermett a színpadon, leült a zongorához, rácsapott a billentyűkre teli tenyérrel, aztán két karját magasba emelte, egy pillanatra megmerevedett így, majd fejével egy mozdulatot tett, mintha hosszú haját rázta volna el arca elől, aztán fölállt, mosolygott, bal kezét szívéhez emelte, lassan szinte a deszkákig hajolt, fölegyenesedett, a meghajlást megismételte előbb kicsit jobbra, majd balra fordítva is, aztán kimért léptekkel elindult kifelé.

— De vigyázz gyerek, hogy vissza ne gyere se túl későn, se túl korán, ne siess, hadd izguljanak, vajon visszajössz-e még egyáltalán, de arra is ügyelj, hogy nehogy akkor gyere, amikor lanyhul a taps.

És mutatta Tompa Pufi: energikus léptekkel visszajött a pódiumra kerek arcán szerény, de azért ennen jelentőségteljességének tudatát jól tükröző mosoly ragyogott: „Tudom, hogy nagyszerű vagyok, de hát ez csak természetes”.

Elismételte a meghajlási ceremóniát.

Aztán megmutatta a gyereknek, mi a teendő zenekari est esetén, hogyan kell a sikert szerényen áthárítani a karmesterre, akkor is , ha az egy tehetségtelen, fafülű, fakezű állat és a zenekarra, akkor is, ha annak tagjai összevissza húztak, fújtak, püföltek, majd kioktatta Gold Boldizsárt, hogy föltétlenül figyelembe kell venni, ki ül a díszpáholyban, ha király, kormányzó, elnök, miniszter vagy más efféle ül odafenn, akkor tisztelettel, de soha nem megalázkodva oda is kell biccenteni egyet, aztán megmutatta a derék komikus, hogyan kell összeszedni a behajigált virágcsokrokat, hogyan kell egyet szétbontani és szálanként az őrjöngő publikum közé szórni…

Este, az előadáson, miután Gold Boldizsár eljátszotta Debussy Arabeque-jét, fölállt és meghajolt.

Leomló, lányos hajjal keretezett arcán düh és szomorúság keveredett némi megvetéssel.

A város úri közönsége babonázva csodálta kék szemét.

Délután rémesen összeveszett anyjával, aki erővel rövidnadrágot kényszerített rá a föllépésre.

Különben is, Gold Boldizsár már akkor, tízéves korában utálta a pódiumot, a szereplést, ezt az egészet, amiről már tudta, hogy az élete lesz.

Aztán még harmadnap megnézték a Mosoly országát Kiss Manyival, majd augusztus végén hazautaztak Pestre a sivár szegénységbe vissza.

Bächer Iván