Népszabadság, 1997. július 12.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
1934. július 12-e volt.
Romlaky Böske ezen a napon rántott be levest életében először. Romlaky Böske 34 éves volt ekkor. Hajdan hollófekete hajában ősz szálak csillogtak. Egykor igéző szemét meleggé, szelíddé, kicsit csodálkozóvá tágította a Basedow.
A leves zöldbableves volt.
A konyhában ott téblábolt a három Gold-gyerek közül kettő, a tizenöt éves Gyuri, aki a fasori evangélikusokhoz járt amúgy és a tizenkét éves Máli, aki csodálatosan kancsal volt, de az nagyon jól állt neki. A harmadik gyerek odabenn a szobában verte a zongorát. Boldizsár a reformátusokhoz járt ugyan a Lónyai utcába, de főfoglalkozását tekintve csodagyerek volt.
A konyhában tartózkodott továbbá Gojszi is.
Minden Romlakyk anyja ötvenkilencedik évébe lépett, amikor nagyobbik lánya először rántott be levest. Miután a kisebbik, Anna elutazott Kolozsvárra, Gojszi egyedül maradt a Pozsonyi úti két tágas szobában. Ötvenöt évesen mint fővárosi alkalmazott, nyugdíjba mehetett, és ment is. A kis pénzből bőségesen el tudta magát tartani.
Dezső fia javaslatára lakhelyet is változtatott: tizenhét év után elbúcsúzott a Pozsonyi úttól, el Lipóciától és átköltözött Budára a később Bem József nevét fölvevő Királyhegyi utca 8-ba, abba a házba, amelyben Dezső és Vazul Lenke is lakott, már amikor nem voltak összeveszve, szétköltözve éppen.
Gojszi szépen, nyugodtan éldegélt, ellátta magát, hetente átjött a cseléd Böske lányától, naponta találkozott jó barátnőivel, majd minden estére került kártyapartnere, továbbra is tartotta évtizedek óta hagyományos fogadónapját, a keddet, és Böske lányát is látogatta, hetente kétszer, háromszor.
Aztán, mikor beütött a krach, akkortól naponta megjelent a mind kisebb, mind olcsóbb bérű lakásokban.
Gold Sámuelék az Arany János utcából a frissiben épült Phönix házba hurcolkodtak át, onnan a Lipót körút 13-ba, onnan pedig a Petőfi Sándor utca 5-be.
Az utolsó költözködés idején már nem volt autó, nem volt sofőr, nem volt kisasszony, nem volt külön szakácsnő, de még volt cseléd, Róza, aki a konyhát is ellátta.
Rózától köszöntek el július elsején.
Ezért kellett Böskének sajátkezűleg berántania a babot.
Pedig utálta a háztartást tiszta szívéből.
De akkor már sejtette, hogy sorsa lesz évtizedeken át vezetni azt.
Minden Gojszi intenciója alapján történt. De hát Gojszi sem tudott igazán főzni, csak szokott volt, mert rákényszerült.
A lábasban mindenekelőtt sós vízben főztek egy kis karajcsontot. Gojszi álláspontja az volt, hogy minden levesbe kell egy kis karajcsont és Romlaky Böske megszívlelte ezt az anyai tanácsot is, az eljövendő évtizedekben tett ő is minden levesbe, föltéve persze, hogy lehetett éppen kapni karajcsontot, vagy tellett-e rá éppen.
Akkor például nem tellett volna rá, de Gojszi hozott.
Mikor a csonton a hús már majdnem puha volt, beleöntötték a kilónyi zöldbabot.
Délelőtt tisztították a gangon Málival.
Amíg a bab puhult, Böske hagymát hevített a zsírban. Ezt úgy sikerült odaégetni, hogy közben ketten álltak a lábas felett.
Kezdték elölről. Igyekeztek jobban figyelni, Böske és Gojszi szorosan álltak a rezsónál, Gyuri a konyhaasztalnál ült és újságot olvasott, az Új Magyarságot, azt kapták meg mindig Dezsőtől.
Máli levelet írt. Szerelmest, mert azt szokott.
Odabent elhallgatott a zongora, s a konyhában megjelent Boldizsár vállra boruló, hullámos, dús hajú feje.
A legkisebbik Gold gyerek egy darabig érdeklődéssel figyelte az eseményeket, aztán megszólalt:
— Hol van Róza?
— Nincs Róza — közölte Böske lakonikusan.
— Mi van, gyerekek? — Gojszi ekkor már évek óta többé-kevésbé süket volt.
— Semmi, Anya.
Gold Boldizsár maga elé bámult egy keveset és megkérdezte végül:
— Tulajdonképpen miért rúgták ki a papát?
— Hallgass, Boldi! — szólt rá a gyerekre Böske.
— Fél évig nem jutott eszedbe kérdezni, te hülye — emelte föl fejét Gyuri.
— Mit mond a gyerek? — érdeklődött Gojszi.
— Semmit… Elég barna már?
— Tessék?
— Hogy miért rúgták ki apát?
— Hogy beszél ez a gyerek?
— Mert zsidó! — harsant a konyhában Gyurka határozott hangja.
— Gyuri!
— És azért miért kell kirúgni?
— Mert Rudolph az német gyár, Németországban pedig Hitler van hatalmon, Hitler pedig nem szereti a zsidókat.
— Mi van gyerekek?
— És most már mindig szegények leszünk?
— Majd csak talál Papa állást.
— Fél éve nem talál…
— Mi a gond gyerekek?
Böske hallgatott. Tudta, hogy Gold Sámuel már nem is igen keres munkát. Hónapokon át szaladgált fához, fűhöz és persze elsősorban az evezősklubbéli társakhoz, de nem jött segítség. Papa föladta. Délelőttönként elment a kávéházba, estefelé hazatért és hallgatott.
Hétvégeket a klubban töltötte, ahová a tagdíjat Gárdos Filax fizette be helyette.
— Semmi Anya. Én ezt már leveszem…
— Óvatosan, hideg vízzel engedd föl leányom…
— Csomós lesz…
— Mi van?
— És akkor most mi van? — érdeklődött a Máli lány. — Most zsidók vagyunk mi is?
— Magától értetődik — vetette oda Gyuri flegmán.
— Nem! — kiáltott föl Böske, aki pedig ritkán vesztette el nyugalmát.
Ha még egyszer kiejted a szádon ezt a szót, fölpofozlak. Mi nem vagyunk azok. Azok pénteken elmennek a zsinagógába, te még életedben nem is láttál belülről olyat. Azok nem esznek disznóhúst…
— Hát mostanában mi se gyakran…
— És kapedlit hordanak. Mi reformátusok vagyunk és magyarok!
— Hja… — sóhajtott Boldizsár. — Református magyar zsidók… Szegény református magyar zsidók…
— Mi van gyerekek?
— Semmi, anya…
Boldizsár odahajolt Gojszi füléhez és beleüvöltött:
— Az van nagymama, hogy egyszerre lettünk zsidók és prolik.
Gojszi egy aprót sikoltott és végigvágódott a konyha kövén.
— Gyurka, hozz vizet!
— Hozzon a Máli… Tegnap is én hoztam…
Boldizsár akkor már ott volt a vízzel.
Tíz perccel később már minden és mindenki a helyén volt újra. A szobából monoton pörögtek át a Wolthemperiertes C-dúr prelúdiumának hangja, Gyurka olvasott, Máli írt, a leves készen volt, ha csomós is lett kicsinyt.
Romlaky Böske egy hokedlin szomorúan ült.
— Mi lesz velünk — nézett anyjára.
— Mi van, fiam? — mosolygott rá Gojszi derűsen.
— Mi lesz velünk, anya! — kiáltott rá Böske szinte haraggal. — Éhen fogunk halni, anya! Samunak nincsen munkája.
— Nincsen? — csodálkozott el Gojszi.
— És nem is lesz! Már mindent eladtam! Ilyenekből élünk! — Böske egy cetlit lökött anyja elé.
Gojszi szemüveget keresett táskájából elő, közel vitte szeméhez a papírost és olvasta.
- június 29.
Gold Sámuelné ngs. úrasszony.
Budapest
Ezennel elismerem, hogy egy ezüst cukordobozt a mai nappal átvettem. Ezen doboz bármikor visszaváltható, ha a már reá folyósított P. 40 — (azaz negyven arany pengő) visszafizettetik.
Bpest 934. ápr. 19. Miedlerd Mártonné
Gojszi arcán nyoma sem volt a kétségbeesésnek.
— Akkor most így van, mert nincs másképpen. Dolgozni fogsz leányom.
— Én? — rökönyödött Romlaky Böske.
— Te. Te is. Meg én is. Kiváltom újra az ipart…
— De hát én nem tudok varrni.
— Majd megtanulsz. Én se tudtam egykor… Megtanulsz varrni, nyitunk egy kis szalont és dolgozunk… Addig is ideköltözöm hozzátok, sok nekem az a nyugdíj.
És Gojszi föladta a garzonlakását, Böskéékhez költözött, kiváltotta az ipart, Böske beiratkozott egy fehérnemű varró tanfolyamra, megnyitották a lakásban a fűzőszalont és rántották be a leveseket szépen, nap nap után…
A gazdag gyáros-férjnek, Gold Sámuelnek pedig egyetlen egy pengő jövedelme többé nem került, nem is igen törte már magát, a kávéházban ücsörgött jó tíz éven át, onnét vitték be a gettóba is.
Bächer Iván