Utcaképek

1. Nemzetpropaganda

Délutánonként a kutyával egy kocsma teraszán szokásom megpihenni, egy pohár sört iszom, elég drága hely, de megéri, mert a teraszról minden megfigyelhető.

Néhány hónapja például egy jól szituált, idősebb pár ült a szomszéd asztalnál. Éppen végeztek a korai vacsorával vagy kései ebéddel. Kérték a számlát. Hozta is azt a fürge Miska pincér hamar. A vendégek szépen kisimították a számlát, lehelyezték az asztalra maguk elé, sarkaira kulcscsomót, öngyújtót tettek nehezéknek, aztán táskából silabuszt, tollat, papirost, számolómasinát halásztak elő, Miskától elkérték az étlapot, és akkurátusan, minden egyes tételt összevetve silabusszal, étlappal, jó tíz percen át kalkuláltak.

Aztán bólintottak, fizettek és távoztak.

Odaintettem Miskát, kérdeztem, mennyi volt a cech.

— Ezernyolcszáz forint — mondta. Majd hozzáfűzte, hogy ha előbb jövök, láthattam volna, amint — mielőtt beültek volna — szintén elővéve dokumenteket, számológépet jó negyedórát spekuláltak az ajtó mellé kitett árlap előtt is.

Aztán még hozzátette Miska, hogy ő már nem csodálkozik ezen, jó egy hónapja szinte minden külhoni vendég így jár el, alig van, aki beül, csak úgy, ad hoc, minden előzetes terepszemle nélkül, mint a békeidőkben, ezelőtt egy fél évvel is akár…

Felötlött bennem, hogy a múltkori rezsim mintha valami nemzetpropaganda hivatalt akart volna fölállítani annak idején, amely hírünket keltette volna a világban — sok-sok százmillióért, milliárdért is talán.

Lám, milyen szerencse, hogy bukott ama kormányzat és nem lett hivatal. Most egyetlenegy halászcsárda, pár étterem, mulató, taxis elvégezte a feladatot — ráadásul társadalmi munkában.

2. Urak

Másnap más külhoniakat figyelhettem meg a teraszon. Négyen voltak, mind kopasz, atlétatrikós, bivalyerős és agyontetovált.

Harsányan beszéltek és telefonoztak. Nem tudtam megállapítani, miféle nyelven, orosz és angol szavakat véltem kihallani arabos dallamfoszlányok közül.

Rengeteget ettek, a koszt felét a tányéron hagyták. Egyikőjük tízpercenként a földhöz vágott egy söröspoharat.

Aztán föltápászkodtak, röhögtek, és lassan, urasan, szétszórtan távoztak.

Intettem pincér barátomat megint.

— Te Miska! Ezek nem fizetnek?

— Nem — vonta meg vállát a vendéglátós unottan. — Nem szoktak. Volt már úgy, hogy fizettek, de ez ritka, legtöbbször nem fizetnek.

— Kik ezek?

— Gengszterek. Az egyik csecsen, a másik taskenti, a harmadik bosnyák azt hiszem, a negyedik pedig ukrán talán. Az egyik a gulágot járta meg, a másik Afganisztánban volt hentes és mészáros, a harmadik Boszniában gyakorolta be magát. Képzelheted. Nekik nem tétel az emberélet. Nem lehet ugrálni. Most itt ők az urak. Most vásárolják föl a fél várost. Már nem is kell gorombáskodniuk. Zsebükben az önkormányzat, retteg tőlük a rendőrség… Hát inkább kéthetente megetetjük őket, majd behozzuk a többin… Élni kell… És itt most csak így lehet…

— Na, jól van Miska, mennyivel tartozom?

— Hagyd el… Meghívlak téged is…

3. A csecsen

Az előbbi történetet nem meséltem el pontosan.

Kutyával voltam ugyanis.

Az, szokás szerint, mellettem hevert a placcon. Amikor a gengszterek távozófélben voltak, akkor egyikőjük, akit csecsennek gondoltam, észrevette a kutyát. Megtorpant, odajött hozzánk és leguggolt. Borisz talpra ugrott gyorsan. Tudni kell, hogy a kutya nem harapós, de azért harap. Oda-odakap. Nem mindig, nem mindenkit kap meg, de megválogatja, kinek a bizalmát viszonozza föltétel nélkül és azonnal. Szempontjai számosak, e helyütt nem is kezdeném azokat sorolni. Gyakorlottabb kutyasimogató mindenesetre előbb a kezét tartja a kutya orra elé, hadd szokja a szagot és csak azután kezd simogatni, vakarászni, paskolni.

A csecsen azonban nem így tett.

Leguggolt, két tetovált kezével megmarkolta a kutyát és arcát odadugta annak pofájához. Szabályosan átölelte az állatot, hozzábújt, vakargatta, csókolgatta, babusgatta, dünnyögött neki. A kutya láthatóan majd elolvadt a szeretet áradó hullámaiban.

Mikor a csecsen fölállt, Dorisz mellső lábaival kapkodott utána, nem is lehetett ellenállni neki, visszabújt a gengszter és még percekig ott kuporogtak összebújva a kocsma kövén.

Aztán fölállt a csecsen, rám nézett és így szólt:

— Máj mama bil kutya takoj.

Az állati kegyetlenségű, szürke szem sarkában könnycsepp csillogott. Benne egy töpörödött csecsen öregasszony elkínzott arcát véltem látni. Mögötte rőt lánggal égtek egy csecsen falucska házai.

Aztán megrázta magát a csecsen, és egy pillanat alatt eltűnt a város szennyes forgatagában.

Bächer Iván