Orvoshalál

Az orvos kilencvennégy éves volt, amikor meghalt.

Nem akart már élni tovább, elvégzett mindent, amit egy magyar orvos ebben a században elvégezhetett, gyermekei, unokái, dédunokái boldogulnak már maguk is, vagy legalábbis — Heltai Jenő szavaival — egyedül is megtapasztalhatták, hogy az életben az a szép, hogy mindenki a saját gusztusa szerint ronthatja el a magáét.

A sokféle életben csak egy dolog a biztos és közös momentum.

Az orvos tudta jól, hogy az ő számára eljött az ideje ennek.

De a szíve erős volt, mint a vas.

Végül úgy másfél hónapja — az orvos elesett és eltörte a combcsontját.

Ha ez Debrecenben történik, akkor bevitték volna a klinika sebészetére, vagy bármely más osztályára, kerítenek neki különszobát és ott megtettek volna mindent, amit kell, amit lehet és amit ildomos.

De az orvos ekkor már évek óta Pécsen élt, a pécsi klinika sebészetén operálták meg tehát.

Nehezen gyógyult a seb.

A hozzátartozók kérése és a doktorok ígéretei ellenére az orvost a műtét utáni kilencedik napon elbocsátották a kórházból.

A szabály az szabály ugyanis. Ma pedig az a szabály, hogy sebészeti ágyat erre a műtétre a társadalombiztosítás csak nyolc napig fizeti.

Otthon az orvos sebe annak rendje s módja szerint kinyílt.

Visszavitték a sebészetre megint. A pécsire. Az ágy végén a lázlapon azonnal vaskos vonallal jelölték be a kilencedik napot.

Mikor a lázgörbe a vonalhoz ért, az orvost a kórházból azonnal kidobták. Természetesen betegen.

Otthon fogadtak ápolót, próbálták tenni, amit lehet. A seb nem gyógyult be többé, viszont lettek új sebek.

Végül az ápolónő jelezte, hogy az orvos lába kezd elszíneződni.

Mentőt hívtak.

Az a város közkórházába vitte az orvost. Ott volt ügyelet ugyanis.

Ott a folyosón az orvosok összeszólalkoztak haldokló kollégájuk felett: az egyik azt mondta, hogy a belgyógyászatra vigyék, a másik szerint gerontológián lenne a helye, a harmadik a sebészeten spekulált…

Az orvos született 1903-ban Debrecenben.

Ott tanult, aztán Pesten, Bécsben, Bázelben.

Fiziológiai kutatóként kezdett, de végül majd hetven év gynekológia lett belőle. Verzár Frigyes professzor tanítványa volt, a szó újtestamentumi értelmében.

Az orvos hatvanhét éven át praktizált.

Dolgozott Szikszón, Gyulán, Máramarosszigeten, Budán és végül — 1951-től — igaz helyén, szülővárosában. Közben végigkatonadoktoroskodott egy világháborút.

Debrecenben mindvégig vezette osztályát, kezdettől professzorkodott és hosszú éveken át volt az egyetem dékánja.

Több tízezer gyermeket segített a világra, sok tízezer debreceni asszonyt ismert közelről, rossz arcmemóriájának dacára.

Az orvos pénzt betegtől nem fogadott el soha.

Számos könyvet írt, számtalan tanulmányt.

Fölnevelt pár nőgyógyászgenerációt.

Miután nyugdíjba ment, debreceni szobáját fönntartották neki még húsz éven át. Még akkor is, amikor gyermekéhez Pécsre költözött.

Emlékiratainak hat vaskos kötete Debrecen város, a debreceni orvosegyetem, a magyar nőgyógyászat történetének és az e századi magyar történelemnek páratlan dokumentuma.

Nagy orvos volt, makulátlan ember, ideális vezető és legendás tanár.

Igazi úr volt.

Forma- és stílusérzéke egyszer sem hagyta cserben hosszú élete során.

Egy orvos- és embertípus utolsó példánya volt.

Úgy halt meg, ahogy egy ilyen embernek ma Magyarországon meg kell halnia.

Nem különszobában, nem is kórteremben — dr. Árvay Sándor professzor kórházi folyosón halt meg a lift előtt.

Ma vesznek tőle végső búcsút a debreceni köztemetőben.

Bächer Iván