Milyen legyen Magyarország?

„Magyarország olyan legyen, mint 1867-ben, a kiegyezés idején volt” – ez az óhaj Orbán Viktor kötcsei kinyilatkoztatásában épp az idén hangzott el – és mintha azt sugallná ezzel, hogy az ország ma még nem olyan. Hadd nyugtassam meg a miniszterelnök urat, semmi vész, kívánsága beteljesülésére nem kell beláthatatlanul sokat várni, sőt, számos tekintetben máris majdnem olyanok vagyunk, mint akkor. Feltűnő hasonlóság mutatkozik például abban (s ennek ecseteléséhez hadd hívjak segítségül kiegyezés kori szerzőket, például a tudósnak, írónak egyaránt kiváló Asbóth Jánost, aki a csaknem két évtizedig regnáló, akkori kormányfőről, Tisza Kálmánról tanúsítja), hogy „[o]lyan minisztereket neveztetett ki, akiket ő csinált a semmiből, vagy legalább feltétlenül alárendelték magukat minden kívánságának.” Nincs ez másképp Mikszáth Kálmán szerint sem, aki úgy látta: „Tisza Kálmán diktátori szerepet vitt, úgyszólván ő vitte mind a nyolc miniszteri tárcát, s ő gondolkodott, beszélt egész pártja helyett.” Íme, már rá is leltünk valamire, amiben Magyarország már most is épp olyan, mint a követendő például szolgáló kiegyezést követő években. Asbóth János az akkor legnagyobb parlamenti pártról azt állapította meg, hogy nem más, mint „a miniszterelnök kormányrendszerének alkalmatos eszköze, minden szeszélyének bizalomteljes és vakon engedelmeskedő közege, valósággal szavazógépe”. Annál inkább fejet kell hajtanunk Asbóth éleslátása előtt, mivel a mostani kormánykoalíció létrejöttét még csak nem is sejthette, de azt a kiegyezés idején is tökéletesen eltalálta, hogy a működőképes hatalomkoncentrációnak csakis ez lehet a megoldása. Félreértés ne essék, az élet más területein úgyszintén se szeri, se száma a jelen és a kiegyezést követő idők hasonlatosságainak. Adódik például a szociális problémák iránti érzéketlenség: ennek lényegét már Lónyay Menyhért elvi alapvetése is összefoglalta: „Az állam ne akarjon mindenkiért mindent tenni.” Bátran leszögezhetjük, ez a kiegyezés kori útmutatás azóta tökéletesen teljesült: a mai állam nem akar a polgáraiért „mindent” tenni, hogy a családi pótlék vagy az otthonápolási támogatás összegének fel nem emelésén túl egyéb nem akarásokról szót se ejtsünk. Nincs is rá szükség, bőven találunk más példát is arra, hogy a kiegyezést követő idők mennyi mindenben szolgáltak mintájául a jelennek. A Budapesti Hírlap 1884-ben például köztudomású tényként szögezi le, hogy „a kormány adóemelésekkel, vámokkal, zsaroló és rendetlen közigazgatással Magyarországon az életet úgy megnehezité és megdrágítá, a kereseti forrásokat pedig úgy megapasztotta, hogy a szegényebb polgárok sok vidéken az országból csapatonként megszöknek”. Vajon nem ez valósult-e meg az utóbbi tizenkét év során is? Szó sincs arról, hogy reménytelenül ácsingóznánk a kiegyezést követő idők valósága után, hiszen számos tekintetben az élet már most is éppolyan, mint hajdan. Aligha véletlen, hogy Leitner Adolf képviselő a T. Ház 1906. december másodikai ülésén (a Pesti Napló tudósításából tudjuk) sürgős intézkedést kért „az élelmiszerek drágasága s folytonos drágulása ellen” – a folytonos drágulás ténye például szintén azt jelzi, hogy a jelen mennyire sikeresen vett példát a kiegyezést követő idők valóságáról. Az sem puszta álom, inkább beteljesült valóság, hogy (miként a Budapesti Hírlap 1890. július 17-i cikkéből kiderül): „A korrupció Magyarországon kormányrendszer. Nem csoda, ha kifakadnak a fekélyek a magyar állam testén. A közigazgatás Magyarországon a vármegye és a község. S ezek bátran engedik a korrupciót garázdálkodni. Ha valamely bolond ember feljelentést tesz, a vizsgálat eredménytelen szokott maradni. Jobb a polgárnak Magyarországon magát csendesen meghúznia. A korrumpált vármegyéknek hatalmas protektoraik vannak a kormánypártban.” A kiegyezést követő évek más fontos jellemzőinek újramegvalósulása után sem reménytelenül epekedünk. „Minden nap kapjuk a keserű panaszokat a protekció garázdálkodásáról, minden nap világosabban látjuk, hogy csak a legnagyobb naivitás nevezheti Magyarországot jogállamnak” – írta Benedek Elek 1894-ben a Nemzeti Iskola hasábjain. A kultúrpolitika rendbetétele, a renitenskedő irodalom móresre tanítása már akkoriban sem maradt puszta elvárás: Rákosi Jenő például (a kormányzat kulturális irányvonalának egyik meghatározó alakjaként) olyasmit szögezett le, aminek a megvalósítását (igaz, ma még csak részben) már akkor is átültették a valóságba: „Türelmünk sokáig tartott, talán tovább a kelleténél. Elég volt. Végre meg kell mutatnia a magyar társadalomnak, hogy a maga megmentésére képes visszakergetni a kloákába a gonosz és nemtelen indulatokból élő írókat, egész pereputtyostul…” Talán eddig előszámlált példáink is jelzik: a Nemzeti Együttműködés Rendszere sem kivétel, leginkább ez is úgy fogható fel, mint leleményes megújítása egy kiegyezés kori találmánynak. Asbóth János például 1877-ben számunkra sem ismeretlen adalékait jegyezte fel az akkori NER működésének: „Az állami bérletekkel korteskedés történik, a vesztegetés alkotmányos kiadássá lesz, parlamenti nagyságok rokonai és sógorai oly hivatalba tétetnek, melynek betöltésére képtelenek, egyes vasutaknál milliók tűnnek el, vizsgálat rendeltetik, de bűnösnek senki sem találtatik, kezdődik az anyagi javak és a szennyes élvek hajhászata. Maradandó emlékeként amaz erkölcstelen és szédelgő kormányrendszernek, mely a jó évek eredményeit saját magának tudta be.” Mindez nem kevés, de korántsem minden. Az oktatáspolitika terepén sincs okunk szégyenkezésre: a kiegyezést követő évtizedek némelyik eredményét nekünk is sikerült valósággá tennünk: „A legutóbbi évben 1500-an nyertek képesítést, de ez a szám nem elégséges a 28 000 tanítói és tanítónői állásban felmerülő hiány pótlására s arra, hogy a még létesítendő iskolák is okleveles tanerőkkel láttassanak el. A tanítóhiány tagadhatatlanul megvan” – írta a Budapesti Napló 1898. február 1-én. Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a kiegyezést követő idők jellegzetességei kizárólag a belpolitikában váltak ma is követett hagyománnyá. Kecskeméthy Aurél naplójának az 1874-re vonatkozó része rögzíti, hogy amikor Andrássy Gyula ex-miniszterelnökből a Monarchia külügyminiszterévé lépett elő, olyasmit honosított meg tárcája élén, amire a mai kormányzat saját hagyományaként tekinthet: „Az oroszokhoz való közeledést Andrássy maga kezdeményezte 1872-ben, ő javasolta a Felségnek, hogy a tárgyalásra főherceget küldjön hozzájuk.” Ezzel pedig egyfajta hagyományt teremtett: Andrássyt sem zavarta annak emléke, hogy 1849-ben az oroszok verték le a magyar forradalmat. Amiatt aggódni, hogy minden ízében valóra válik-e a kötcsei álom, olybá tűnik, semmi okunk. A kérdés csupán az, mikor ébredünk fel belőle?