Lenkuci

1925. március 11-én a Nemzeti Színház Kamaraszínháza Ráday Dénes rendezésében, Rákosi Szidi főszereplésével bemutatta Romlaky Dezső egyfelvonásosát, az Örzse nénit.

A darabot en suite háromszor adták, aztán érdektelenségből kifolyólag levették.

Ezzel indult Romlaky Dezső hosszú irodalmi vesszőfutása, szépen, szisztematikusan, kudarcról kudarcra, bukásról bukásra, majd hatvan éven át.

Dezső ekkor 29 éves volt, egy négyéves fiúcska apja és egy elviselhetetlen hisztérika, született Kovács Róza férje.

Dezső ekkoriban ingaéletet élt: pár hetet lakott a családjánál, aztán mikor nem bírta már az örökös perpatvart, vitát, sírást és sikoltozást, akkor visszaköltözött anyjához, Gojszihoz, a Pozsonyi útra. Mikor aztán kellőn elhatalmasodott benne a lelkiismeretfurdalás, ami általában két-három hét múltán bekövetkezett, akkor visszacihelődött asszonyához és fiához.

Persze ide is, oda is csak aludni járt, ha járt.

Ideje nagy részét Az Est Rákóczi úti szerkesztőségében és a Dohány utcai Otthon Kör kártyaszobájában töltötte el.

Közben évek óta dolgozott egy regényen, de nemigen haladt. Pedig hát író kellett volna ő legyen, apja ráhagyta örökül, hogy az legyen, mégpedig olyan író, aki kemény ököllel harcol a szegény ember igazáért. Csak éppen Romlaky Zalán kemény öklöt elfelejtett hagyni fiára. Gondosan örökítette viszont azt a gyöngeséget, amellyel minden hónap elsején ő is elment az Otthon Körbe és engedte magát kifosztani a havi fizetéséből.

Dezsőnek tehát harmincéves koráig leginkább riportra tellett, szerkesztésre, betördelésre, hírfejek gyártására, pár gyöngébb tárcára, novellára.

A család legbölcsebb nőtagja, Gojszi testvére, Paula, gyakorta mondogatta is a keddi kártya közben:

— Egy jó riporter egy közepes novellistánál ezerszer többet ér…

Az egyfelvonásos sem hozott áttörést tehát.

A dolognak azonban mégiscsak lett konzekvenciája.

A bemutató után néhány héttel, mivel a színikritikus a Nemzetiben nézte meg a főméltóságú Kormányzó urat, a lap Dezsőt küldte Nyíregyházára — mondván, hogy színházi ember lett — kritikát írandó Ibsen Nóra című darabjának bemutatójáról.

Le is utazott Romlaky Dezső, első osztályon, újságíró szabadjeggyel, ahogy az akkor szokás volt.

A főszerepet egy bizonyos Vazul Lenke játszotta, bizony nem is rosszul. Csinos volt a primadonna, akinek csak németes kiejtése lepte meg kicsit Romlaky Dezsőt. A nyíregyházi kollégák gyorsan elmagyarázták, hogy Vazul Lenke törvénytelen gyerek, de apja, egy báró vagy herceg vagy hasonló, gondját viselte, ausztriai intézetekben neveltette és Lenke ott kezdte meg a színészi pályát is, két évvel elébb.

Romlaky Dezső előadás után bement az öltözőbe persze. Este meghívta a művésznőt egy pohárra, persze. Miután Dezső megtelefonozta a kritikát, vacsoráltak és sétáltak a nyírségi éjben is, persze. Aztán Dezső elaludta a reggeli vonatot, maradt még egy napot, este megnézte Hervé Nebáncsvirágját, amelyben Vazul Lenke kicsit hamisan énekelt, gyöngécskén táncolt, idegen kiejtéssel nyafogott — de összességében elragadó volt, mondani sem kell.

Együtt töltötték a második estét is, az éjszakát is, elmesélték egymásnak a családot, gyermekkort, ifjúságot, mindent, amit ilyenkor elmesélni szokás, Dezső elpanaszolta balul sikerült első házasságát, Lenke pedig az ő férjét, akivel kerek tíz napot éltek együtt, de az is sok volt szerinte.

Pár hét múlva a Nyugati pályaudvar peronján Vazul Lenke két nagy utazókosarát emelte le a piros sapkás hordár.

Még aznap Romlaky Dezső — miután kölcsönt kapott a laptól — kis szobát vett ki Budán. Négy hét múlva, nagy nehezen, óriási protekciókkal, rengeteg utánajárással szerződést szerzett Lenkének a Nemzetiben.

A nyírségi primadonna segédszínész lett, kétszáz friss pengő gázsival.

Az első próba után Lenke a Blaha Lujza térről egyenesen a szerkesztőségbe sietett.

Romlaky Dezsőt a nyomdában lelte meg.

— Nem erről volt szó! — nyomta el a gépek zaját Vazul Lenke szirénaszerű hangja.

— Ne kiabálj, Lenkuci, itt dolgoznak…

— Én Ophéliát játszottam…

— Nyíregyházán, Lenkuci, Nyíregyházán…

— Mi az, hogy hol?! Nem az a fontos, hogy hol! Hogyan?!

— Türelmes légy, Lenkuci. Kezded alulról és…

— Én? Soha! Én Vazul Lenke vagyok!

— De ők meg Bajor Gizik, Abonyik, Tasnády Ilonák…

— Ócska ripacsok!

— Majd megbeszéljük, Lenkuci, most menj haza és várj meg szépen otthon…

— Biancát kaptam az Otellóban!

— Hát Otellót mégsem oszthatták terád…

— Mert te mindig csak hülyéskedsz!

— Menj haza, Lenkuci!

— Cigányasszony a londoni színben! Nem! Nem! Nem!

— Menjél haza, Lenkuci!

— Vazul Lenke vagyok!

— Akkor is menj haza!

— Ne kiabálj énvelem!

— Nem kiabálok!

— De kiabálsz!

— Nem!

És így ment tovább, addig, míg majdnem elúszott a lap.

Mikor végre-valahára Vazul Lenke mégiscsak elhagyta a nyomdát, Romlaky Dezső két kezébe szorította hajlott hátán ülő kopaszodó fejét és lassan ingatva azt, így szólt:

— Jaj nekem, jaj nekem…

A nyomdászok érdeklődve figyelték.

Végül egy derék mettőr, Enzelmüller János megfogta Dezső vállát barátin:

— Nem haragszik Dezső, de ezt megint jól beszopta.

Romlaky Dezső sóhajtott és legyintett nagyot:

— Futó dolog… Nem komoly… Már nem tart sokáig.

Valóban nem tartott sokáig.

Romlaky Dezső fiatalabb korában majd minden héten fölment a svábhegyi csillagvizsgálóba, érdekelték a végtelen égbolt titkai, elég komolyan bele is kóstolt a csillagászat tudományának rejtelmeibe.

Így aztán nyilván tudta, hogy milyen viszonylagos dolog soknak vagy kevésnek minősíteni azt a hatvan évet, ami még Vazul Lenkével hátravolt neki.

Bächer Iván