Dedikálni jó

Dedikáltam a múlt héten.

Mi tagadás, nem voltam eddig nagy híve e ceremóniának. Meggyőződésem, hogy egy könyvet jottányit sem tesz olvashatóbbá, ha ötödik lapjára szerzői firkantás kerül.

A könyv olvasva jó. Az ötödik vagy hetedik oldaltól olvasva.

Kínos is ez az egész, kirakva, mutogatva lenni a placcon, mint egy egzotikus állat. (Ezt a kínos érzetemet csak erősítette az a körülmény, hogy első alkalommal azzal a kedves tollforgató kollégával dedikáltam együtt, aki művein túl arról híresült el, hogy pár napra az állatkert egyik ketrecébe költözött.)

De hát könyvem kiadója ragaszkodott a kiüléshez, az ő szava pedig szent, mert ő derék ember, és ő fizet.

Végül is várakozásomon fölül jól múlattam az időt.

Nem gondoltam volna, hogy vannak a dedikálásnak pozitív konzekvenciái is. Nem gondoltam volna, hogy dedikálni jó.

Jó, mindenekelőtt azért, mert az ember egy órán át azt érezheti, hogy mégsem csak a vak és süket világba ír bele.

Az a szóból élő ember, aki nemigen tartozik irodalmi körbe, klikkbe, asztaltársaságba, az kénytelen olvasókkal beérni.

Másrészt dedikálni jó azért is, mert az ember önismerete edződik azáltal. Valamennyi olvasó, akivel ez alkalommal esett első személyes találkozásom, őszinte csodálkozásának, sőt megdöbbenésének adott hangot — öregebbnek képzelt mindahány. Mit öregebbnek, öregnek! Vénnek. Aggastyánnak. Volt, aki azt mondta, hogy csak azért jött ki a térre, hogy egyszer utoljára lásson legalább.

Ezen elgondolkozhatom majd, ha lesz rá időm.

De a közeljövőben aligha lesz.

Mert a dedikálás további folyományai fokozott munkálkodásra ösztökélnek.

A dedikálásnak köszönhetően ugyanis szert tettem egy roppant szimpatikus reumatológusra, egy megbízható kinézetű kályhásra, két pszichológusra, immáron van szállásom bármikor Losoncon, Szabadkán és Budán, megjavítják végre szövegszerkesztőmet és holnapután jön egy kedves fiatal állatorvos a macskákat oltani.

De nem bízhatom el magam, kettőzött igyekezettel kell folytatnom a betűvetést, múlhatatlanul fontos, hogy mihamarabb újabb könyvem legyen — beépített szekrény kéne az előszobába, ráz az egyik konnektor és ha nagy meleg van, mostanában mindig viszket a bőr a bal fülem mögött.

Bächer Iván