Csíkcsekefalvi

Romlaky Anna 1927-ben azért utazott ki Párizsba, hogy a Sorbonne-on tanuljon.

A három részletben kinn töltött több mint egy év alatt az egyetem épületét csak kívülről látta, de tanulni azért mégis sokat tanult.

Annának a fiúk voltak az ő egyetemei.

Hümér, Tauber Oszkár is és Csíkcsekefalvi Pál.

Vele 1928. november 24-én ismerkedett meg Anna, a párizsi magyarok egyik akkori törzshelyén, a Kis Pipa névre hallgató étteremben, amelynek székely pincérét Tauber Oszkár így hívta az asztalhoz. „Gyere csak ide, Miska lelkem!”

Vasárnaponként itt ebédeztek, ha került rá keret, Oszkár, Romlaky Anna és egy jó barát, bizonyos Flamm Feri, aki vegyész volt és kommunista, óbudai zsidógyerek amúgy.

Ezen a napon, Romlaky Anna már belépéskor fölfigyelt egy népesebb magyar társaságra, amelynek középpontja egy szemüveges, rendkívül értelmes arcú fiatalember volt.

Oszkár ebéd után sietett a klinikára ügyelni, Anna még maradt kicsit ezzel a bizonyos Flamm-mal és — hogy, hogy nem — beszédbe elegyedett a szemüveges fiúval.

Párizsban nemzetközi diákkongresszust tartottak akkor éppen. A magyar küldöttség vezetője volt a fiatalember, Csíkcsekefalvi Pál.

Kicsit diskuráltak tehát, ki-ki elmondta, mit csinál Párizsban, hol lakik, aztán Anna visszament a szállodájába és ledőlt olvasni kicsinyt. Negyedóra teltével kopogtak ajtaján.

Csíkcsekefalvi volt.

Másnap Anna közölte a döbbent Oszkárral, hogy ő azért nem tud dolgozni, mert nincs külön szobája.

Négy nappal később az őrület határán lévő Oszkár kivett egy szobát, ugyanabban a szállodában, egy emelettel följebb.

Anna kikötötte, hogy Oszkár csak előzetes egyeztetés után jöhet hozzá. Oszkár másnap este pizsamában rányitott Annára és Csíkcsekefalvira. Rajtuk éppen pizsama sem volt.

— Pardon — mondta Oszkár, kihátrált és az ajtót betette csöndben.

— Érdekes — gondolkodott el Csíkcsekefalvi. — Magát pizsamában szokták látogatni a férfiak?

— Tudja, lakik itt a szállóban egy barátnőm, egy erdélyi lány, annak az unokabátyja ez, valami orvos… — mondta Anna habozás és szemrebbenés nélkül.

A szegény magyar diákdelegáció elárulva, vezetője nélkül utazott vissza Budapestre.

Anna és Csíkcsekefalvi mindennap találkoztak. Csíkcsekefalvi négy évvel fiatalabb volt a lánynál, közgazdadiplomával bírt, és ő valóban tanult a Sorbonne-on. Beszélt vagy hat nyelvet már akkor is. Annát azonnal lenyűgözte.

Miközben összekarolva andalogtak a Szajna-parton, a fiú órákon át mesélt Annának gyermekkoráról, imádott, elvesztett, már csak az emlékezet és az álmok által őrzött szülővárosáról, ahol a kis Csíkcsekefalvi telente a városháza udvarán a fölstószolt bükkfahalmot böngészte, hátha megleli az egyik hasábon a nagy orrú, de igazságos király krétajelét, a városról, amelyben buja kertje van még a főtéri házaknak is, és a várost körülölelő hegyekről, amelyeknek már a neve hallatán is megremeg a szív: Brétfű, Hója, Törökvágás, és mesélt a rokonokról, akik mind egy szálig fölköltöztek már a város felett őrködő legendás temetőkertbe, mesélt kénszagú egyetemi tanárról, aki négy szemmel meredt a kémcső feneketlen mélyibe, tudósról, aki tengeri malacot injekciózott, hogy rinocéroszokat neveljen belőlük és a nagybácsiról, aki a Farkas utcai egyetemi házban lakott, vízfestékkel virágokat festett és gyönyörű latin szavakat kanyarintott a kökörcsinek, pitypangok, pipacsok alá:

— Tudja, Annácska, olyan a latin név a mezei virágon, mint az aranyfátyol a kis cseléden…

Hát lehetett nem szeretni azt, aki ilyet tud mondani?

Persze Anna is mesélt a maga gyermekkoráról, apjáról, aki ugyanabban az elsüllyedt városban született, mint Csíkcsekefalvi, és akit persze a művelt fiú becsülettel ismert, Gojsziról, az ő pesti világáról, Lipóciáról, a meghalt Lajcsikáról és a többiekről.

Csak Oszkárról nem mesélt.

Istenem, nem lehet mindig mindenről mesélni.

Hajnaltájt, mikor Anna elment Oszkár ajtaja előtt, hallotta az ideges lépteket odabenn, de nem nyitott be soha.

Néha azért találkoztak, persze.

Szegény Oszkár semmit sem értett. Amikor nőre gondolt azelőtt, sok minden jutott eszébe, de hogy az ilyen is lehet, az soha.

Közben újra fölbukkant Hümér, vele is össze-összeakadt Anna. Hiába, sokat bír, aki fiatal.

Mielőtt Csíkcsekefalvi elhagyta volna Párizst, kirándultak Annával Chartres-ba — Anna persze még üzenetet sem hagyott Oszkárnak. Csodálatos nap volt az, Csíkcsekefalvi minden egyes üvegablakról félórákat mesélt. Később egyébként meg is írta a kirándulást A chartres-i lány című novellájában. De az nap — úgy érezte Anna — sokkal szebb volt, mint később a novella lett.

Csíkcsekefalvi hívta magával Annát Chamouix-ba, ahová készült — de erre a döntő lépésre Anna nem szánta rá magát.

Nem volt ő szerelmes se Csíkcsekefalviba, se Oszkárba, se Hümérbe, csak mindet szerette nagyon. És csak ámuldozott és örvendezett, hogy mily sokfélék tudnak lenni a férfiak, és hogy ő mindet meg bírja hódítani.

Szerette Oszkár komolyságát — Oszkár olyan volt előtte, mint valami súlyos, komor tóratekercs —, örvendezett Hümér kedves együgyűségének — Hümér egy budai barokk templomra emlékeztette, amely díszes ugyan, de humortalan és bizony gyakran üres míg Csíkcsekefalvi Pali kultúráját, okosságát és eleganciáját csodálta —, Palinak múltja volt és mégis ragyogott, akár egy mívesen faragott erdélyi reneszánsz szószék.

És jólesett Romlaky Annának, mi tagadás, jól esett nagyon, hogy mindhárom egyként szerette, őt szerette, őt. Őt. Őt. Őt.

Mikor december elején Csíkcsekefalvi elutazott, barátságban váltak el. Soha nem voltak „egymáséi”, mindig magázódtak, nem mutatkoztak egymás előtt papucsban, neglizsében. Szeretkeztek egy kicsinyt, okosan, művelten, aztán folytatták az udvarias, kedélyes, szellemdús diskurzust, európai úriemberekhez illőn.

Csíkcsekefalvi, egy évre rá, Pesten fölbukkant megint, becsöngetett a Pozsonyi útra váratlanul, Anna egyedül volt otthon. Döcögősen beszélgettek eleinte, egy félóra feszengés után Pali már elmenni készült, de ajtóban még visszafordult, letérdepelt Anna lába elé és dadogva meggyónta, hogy menyasszonya van, szép, okos, zsidólány.

— Egyetlen szavába kerül, Anna, egyetlen szavába és én többé nem találkozom vele.

Ebben a pillanatban Gojszi tűnt föl a lépcsőfordulóban. ,

Másnap még találkoztak, a Jászai Mari téren egy padon ölelték egymást hosszasan, mikor a későbbi évtizedek során Romlaky Anna visszaemlékezett erre a délutánra, mindig Márai örökbecsű igazsága jutott eszébe: „A szerelem csak lakáskérdés.”

Két év múlva az akkor már Kolozsvárott élő Anna kapott egy lapot a Hotel de Paix-ből, ahol Anna lakott annak idején, és ahová Csíkcsekefalvi egyszer az ölében vitte föl a hatodik emeletre.

Aztán eltelt újabb három év, Anna visszajött Pestre, ahol Csíkcsekefalvi a rádió irodalmi szerkesztője volt. Romlaky Dezsővel fölkeresték.

Csíkcsekefalvi kedvesen fogadta, udvariasan tárgyalt velük, aztán váratlanul, mit sem törődve Dezsővel, az asztalra könyökölt és fejét két kezébe fogta:

— Istenem, Annácska, én már soha, soha olyan boldog nem leszek, mint amilyen Párizsban voltam.

Két nap múlva az újság hozta, hogy Csíkcsekefalvi megnősült.

1945 után is összefutottak néhanap, de ekkor már Csíkcsekefalvi írásait Anna jobban szerette, mint Palit magát.

1948-ban Csíkcsekefalvi Olaszországba utazott, majd elhagyta az országot — nem a hazáját, mert az 1918 óta nem volt neki. Angliában élt és dolgozott. Annával nem találkozott többé, bár a vége felé vissza-visszajött és magyar földön abszolválta a meghalást is.

Mivel helyére, a Házsongárdra nem költözhetett föl, akarata szerint Patakon temették.

Kettejük halála közt még Romlaky Anna papírra vetette kettejük históriáját, de megmutatta az írást unokaöccsének, szigorú cenzorának, Gold Boldizsárnak, aki üvöltve förmedt rá.

— Írókról nem írunk!

A megemlékezés kéziratban maradt, talán lappang valahol valami dobozban, de az is lehet, hogy elenyészett immáron örökre.

Bächer Iván