Népszabadság, 1997. június 5.
BÄCHER IVÁN
Karcsi barátomtól és asszonyától, Erzsitől szép kis tyúkot kaptam születésnapomra. A tyúkot lefagyasztottam, a sonka húsos részeit szépen elhasználgattam az elmúlt hetekben bablevesbe, lencsébe, dúsítani krumplipaprikást, a zsírosából pedig porcot sütöttem ki sztrapacskához, csuszához.
A héten sor került a tyúkra is.
Nehéz dolog a tyúk. Sütni, rántani bajos. Meg kell főzni előbb, ami nem baj, mert a tyúkleves talán minden húslevesek legjobbika. Fölaprítottam tehát a jószágot, amelynek belsejében, mint megannyi jókora sárga igazgyöngy, sorakoztak a tojásdedek, és megcselekedtem a levest, épp jókor, mert bejött a friss zöldség, répa, zeller, nem sajnáltam egy cső zöldpaprikát sem belőle negyvennyolc forintért. Két szem íztelen melegházi paradicsom, karalábé, negyed kel, marék zöldbab, két fej gomba, bors, lestyán, só, petrezselyem, belekerült minden, ami való, jó is lett, sőt isteni, nem zsíros, mert levagdostam a nagyját a sárga hájnak, áttetszően tiszta lett a leves, de sűrű, szinte harapni lehetett, föl is falták tésztával, belenyesegetett erős zöldpaprikával, aki úgy.
A nemes részeket azonban, a combját, mellét, szárnyát kiemeltem a léből és egy cseréptálba tettem, amelybe előbb egy pohár tejfölt, egy pohár tejszínt, deci fehérbort, sót, borsot és még valami szárított füvet kevertem el, ami itt áll egy pohárban a frizsider tetején, és amiből mostanában mindenbe teszek egy csipetnyit, és amiről nem tudom, hogy micsoda.
A húst nemcsak úgy, a la natúr helyeztem a tálba, hanem előbb előszedtem a sonka megmaradt zsírosát, hajszálvékony szeleteket nyesegettem le róla, és ezekkel a füstölt hártyákkal körbetekertem minden egyes darabot gondosan. Mivel még maradt kis hely a tálban, rövid mérlegelés után kiszedtem a levesből a májat is, ami igen szép, egészséges darab volt. Ezzel a májjal is a húshoz hasonlóan jártam el tehát. Lefedtem alufóliával az egészet, háromnegyed órát sütöttem, és petrezselymes újburgonyával — száz alatt jutottam kilójához —, vegyes salátával utána küldtem a levesnek.
Dicsekvés nélkül mondom, általános elégedettség fogadta a vacsorát, de — ahogy arra előre számítottam is — a finom lánykezek vezérelte villák mind lefejtették a húsról az aranybarnára, ropogósra sült sonkaburkokat. Azokat tehát — ez sem panasz, isten őrizz, hisz remek volt — magam ettem meg mindet, a jó kis tejfeles szafttal, krumplival.
És nekem jutott a máj is, mondanom se kell.
A máj ugyanis végképp közutálatnak örvend körömben, azt mondják, hogy nemcsak rossz ízű, hanem teli van méreggel is, mintha nem lenne teli méreggel minden, hús, zöldség, levegő ezen a vigasztalan árnyékvilágon. Igaz, magam sem vagyok valami nagy májas, persze resztelve a disznóét, jó hagymásan azért nem vetem meg. Gondoltam, csak ehető lesz a tyúké is, gusztusos volt, sötétbarnán, keményen csillogott a fűszeres fehér szaftban, le is szeltem egy vékony darabkát, hozzátűztem egy katona sült sonkát és bekaptam.
Na, most azért írom én most ezt az egészet, hogy elmondjam: sok mindent ettem én már sokfelé, sok jót is, de ilyen jót még soha. Nem is tudom én azt elmondani, meg se próbálom, hogy ez a szószban megsült sonkás, fűszeres tyúkmáj milyen isteni volt. Egyébként három kis falat az egész.
Adtam volna másnak is belőle boldogan, de az enyéim utálják a sonkát is és a májat is, különben is már telepedtek le a tévé elé, kezdődött a Vészhelyzet, rám is förmedtek — amikor legalább szóban szerettem volna megosztani velük a nagy örömet, a ritka jót —, hogy fogjam be a pofámat, legyek oly szíves.
Megettem hát egymagam életem legfinomabb három falatját.
El se mondhattam senkinek.
Úgy látszik, így van ez már: nemcsak az igaz bánatot, de a jót sem tudhatjuk megosztani mással, magunkra maradunk azzal is.
Bächer Iván