Idill

1928 őszén olyan dolog történt Romlaky Annával, ami addig még soha.

Hónapokon át együtt lakott egy férfival.

Persze ez nem alakult ki rögvest, Tauber Oszkár nehezen emésztette meg az őt ért megaláztatást, nem is felejtette el soha, elraktározta magában az első „rosszpontot”, hogy aztán majd az évek múlásával szépen, gondosan róhassa föl mellé a többit.

Anna eleinte ragaszkodott ahhoz, hogy egy szállodában bár, de két külön szobában lakjanak. Pár hét múlva azonban föl kellett adnia a függetlenségének ezt a biztosítékát. Financiális oka volt ennek, de talán nemcsak az.

Kezdett hozzászokni, öregedni, komolykodni Oszkárhoz Anna. Ritkábban járt a Dóm Kávéházba, ritkábban találkozott a tavalyi párizsi embereivel a festő Diener Dénessel, a kis Márai Gézával, akiket persze Oszkár ki nem állhatott, ritkábban látta Anna Hümért is, akivel kapcsolata jópajtássággá szelídült, bár ezt Hümér sérelmezte néha.

A huszonhét éves Anna beérett, egyre szebb lett, negyvenkilenc kilós volt ekkor, kicsinyt festette magát, hidegkék szemével azt bolondított meg, akit csak akart.

De ekkortájt — maga is meglepődött ezen — idejét, életét teljesen lefoglalta Oszkár.

Eleinte a Hotel Romban laktak, később a Paxban vettek ki már közös szobát, a Rue dés Bernardius 9. szám alatt. Az utca a Saint Jacques-ból nyílt, levezetett a Szajna partjára.

Oszkár minden reggel hétkor kelt, megmosakodott, indulás előtt fölébresztette Annát és kiporciózta neki az aznapi koszpénzt — ez húsz frank volt, egy centime-mel se több vagy kevesebb —, ha annak volt napja, odaadta a mozira valót — hetente háromszor mentek moziba, színházba, vagy hangversenyre.

Kedden és csütörtökön Anna kapott öt frankot banánra, mandarinra és heti egy könyv vásárlására is futotta, kellett futnia a keretből.

Oszkár szigorú napi, heti, havi és éves költségvetést készített, amitől eltérést nem engedélyezett.

Miután Oszkár elment a klinikára, Anna még lustálkodott, élvezte a nyugalmat, a kényelmes, hatalmas ágyat, aztán elkészült, lement a boltba, visszatért és amit még szintén nem csinált életében addig, megfőzött szépen.

Két lábaska és egy spirituszfőző állt ehhez rendelkezésére, de majd minden nap készített levest, zöldséglevest, borsót, babot, nem rántotta be persze, az bonyolult lett volna, kis creme fraiche-sel sűrített általában, de jó lett így is, legalább is Oszkár nem panaszkodott.

Csinált főzeléket is, sült húst, fasírtot, abból volt, hogy egész hétre valót, persze nem kell valami komoly, ízes, tartalmas, professzionális fasírtra gondolni, nem került abba bele hagyma, fokhagyma, petrezselyem és mindenféle fűszer, a tejben áztatott bagetten, a húson és són kívül nemigen volt abban semmi más, de Anna így is meg volt magával elégedve nagyon, hisz ő főzni nem tanult soha, kitől is tanult volna, Gojszi hetente egyszer ha a konyhába kitévedt.

Történt is néha baleset, odakapott a hús, ki-kifutott a láboskából a rizs, a lencse, de egy órára valahogy mindig főtt étel várta a megtérő Oszkárt.

Aki azért három hónap alatt fogyott vagy tíz kilót.

Ebéd után Oszkár átolvasta a klinikáról hozott lapokat. A vásárhelyi orvostanonc, aki addig csak románul, németül, angolul, kicsinyt jiddisül tudott, párizsi tartózkodásának hatodik hetében szótár nélkül boldogult minden francia szöveggel. Péntekenként megvették a Comoedia című színházi lapot is, akkor azt böngészték, abból állították össze a következő heti programot.

Program! Ez a szó jött ki Oszkár száján a leggyakrabban, a pénz, a munka, a konklúzió és a kisanyám mellett.

Az újságolvasás után alvás következett, fél óra, aztán munka, előbb a pénzkereső, Oszkár ugyanis gyógyszerhirdetéseket fordított franciáról németre, ezzel egészítve ki a marosludasi nagybácsi apanázsát, de erre szigorúan csak egy órát fordított naponta, aztán jött a tanulás, a komoly munka, elképesztő vastagságú német, francia, angol szakkönyvek álltak a kisasztalon, a soros kötetben bedugdosott gyufaszálak jelezték a kijelölt penzumot, Oszkár kis cetlikre is hetekre, hónapokra előre kitűzte magának a teljesítendő oldalszámokat, mikor nekiült be is jelentette mindig: „Hetvenöt a mai adag” vagy „Ma csak negyven van előirányozva, kisanyám”.

Anna ezalatt olvasott, nagy ritkán kanyarintott valami kis Pestre küldendő cikkecskét, de hát az nemigen ment, nem volt miről írnia, azt aligha közölte volna Az Est, hogy kifutott a lencse.

Viszont október közepétől, a nagy ágyon fekve elkezdett írni egy regényt, ami egy családról szólt, amelyben az apa korán elhalálozik és az anya egyedül marad négy gyerekkel. A könyv pár évvel később majd az Erdélyi Szépmíves Cég Kós Károly tervezte köremblémájával a címlapján jelenik meg.

A munkálkodást Oszkár nagy örömmel nyugtázta, gondosan átolvasott és véleményezett minden egyes elkészült fejezetet és roppant büszke volt magára, mondogatta is: „Látod kisanyám, csak megtanulod te is, hogy a rendszeres munka az alapja mindennek, sikernek, tudásnak, alkotásnak, életnek…”

Lefekvés előtt a mosdófülkében minden este tetőtől talpig lemosakodtak.

Aztán a hatalmas ágyban folytatták a napot, ott ettek, olvastak, szigorúan franciául vagy németül, Maurois-t, Voltaire-t, és Joseph Kesselt, esetleg Oszkár szakirodalmat, ha restanciában volt.

Majd minden este kártyáztak is, legtöbbször kaszinót, leginkább csókban.

Néha azt is játszották, hogy aki nyer, az szereti jobban a másikat, de miután egymás után ötször mindig csak Oszkár nyert, inkább maradtak a csókban.

Így aztán a kártya szinte természetesen folyt a nap utolsó programpontjába, amiből — csak úgy mint a megelőzőekből — Oszkár nem engedett soha, konok türelemmel irtotta Annából a belénevelt szeméremérzetet.

Aztán aludtak, szegény fáradt Oszkár mint akit fejbe vertek, a pihentebb Anna néha olvasott kicsit és villanyoltás előtt elnézegette Oszkárt, ahogy alszik és széles meztelen mellén föl-le- föl-le mozog a kinyitva fekvő hatalmas gótbetűs kötet, nézte Anna a férfit, a szép, erőtejes arcot és meglepődve vette észre, hogy lassan szerelmes lesz a férfiba, akivel hónapok óta együtt él, és aki csodálatra méltó akarattal dolgozik őmellette, tanul és tanul és tanul, aki már ekkor lefixálta, hogy Párizs után megy Bécsbe tanulni, onnan pedig Kölnbe tanulni, és tanul és tanul és dolgozik a tanulás mellett szakadatlanul, gyógyít, fordít, rabszolgamunkára sem rest és közben még — úgy tűnt — őt, Annát is lebírja, dacol idővel, távolsággal, megtartja őt itt Párizsban és fogja őt országhatárokon át is, miközben végigvalcolja fél Európát, éhezve gyakran, hogy magába szívjon minden tudományt, hogy aztán — bár marasztalják minden állomáshelyén — visszamenjen Erdélybe és ott gyógyítsa majd évtizedeken át a kehes kolozsvári proligyerekeket, a sznob, de bőkezű arisztokratákat, a hegyekből aláereszkedő mócokat és a zongorázgató, kézimunkázgató erdélyi zsidó lányokat, asszonyokat, hogy aztán azok majd egészséges szívvel és tüdővel sorakozhassanak föl a gázkamra előtt.

Szép napok voltak.

Nem is tartottak sokáig.

Bächer Iván