Gyónás

Romlaky Anna 1928. július 23-án este hat órakor indult vissza Párizsba.

Nem az unalmas, másfél napos vonatozást választotta, hanem hajóra szállt előbb.

Anyja, Gojszi, és nővére, Böske, és Böske három szép gyereke kikísérték őt a Vigadó térre.

Már amikor integetett nekik, akkor észrevette Anna, hogy egy férfi figyeli őt. Érdekes arca volt a férfinak, figyelő szeme.

Az éjszakát — a kabin árát megspórolandó — a fedélzeten, fekvőszéken töltötte Anna.

Csudás nyári éjszaka volt, ragyogtak a csillagok, a víz csillogott, a hajókerék dohogott.

Senki sem volt odafönn — csak az a férfi.

Ő is nyugszéken aludt, úgy két méterrel Anna mellett.

— Nem álmos? — kérdezte este tizenegy körül.

— Nem — mondta Anna.

A férfi erre odahúzta a fekvőszéket és bemutatkozott:

— Deutsch Tibor.

— Romlaky Anna.

— Igen. Mivel foglalkozik?

— Író vagyok — mondta Romlaky Anna önérzetesen.

— Érdekes.

— Miért érdekes?

— Mert én is az vagyok.

— Igen. Vagyunk egy páran…

Aztán az éjszaka ott a fedélzeten, sebesre csókolózták egymás száját.

A másnapot Bécsben együtt töltötték. Megnéztek egy kültelki moziban egy szovjet filmet, ettek és ittak, aztán Deutsch kikísérte Annát a salzburgi vonathoz. Deutsch Linzen át készült Münchenbe, a stahnrenbergi tóhoz, valami barátját meglátogatni.

Két napra rá Anna szaladt a hordár után a salzburgi pályaudvaron, nehogy lekésse a müncheni gyorsot, amikor a nevét hallotta élesen. Odanéz, hát Deutsch volt megint.

Került még egy gyönyörű napjuk Münchenben is, ahol megnézték azt az albérleti szobát, amelyben Romlaky Anna apja, Romlaky Zalán lakott 1891 és 1893 között.

— Milyen jó neve van a maga családjának mondta elismerően Deutsch délután a tóparton, ahol egy félreeső bokor tövében — hogy, hogy nem — hevertek.

— Fölvett név.

— Igen?

— Igen.

— És mi volt az eredeti családneve az édesapjának?

— Köpe. Csak azt el kellett hagynia, mikor vándorszínésznek szegődött.

A férfi elgondolkozott.

— Köpe… Hm. Jó név az is.

— Jó.

— Lehet, hogy egyszer még fölhasználom, ellopom.

— Lopja csak nyugodtan.

És pár évvel később el is lopta.

De akkor még elváltak, nem tudhatták persze, hogy korántsem végleg, de akkor el, és Anna igyekezett tovább Párizs felé.

1928. július 26-án reggel érkezett a Gare de l’Est-re.

Mindenekelőtt szobát vett ki. Azt már hetekkel előbb gondosan meglevelezte Tauber doktorral, hogy mindketten ezen a napon érkeznek. Anna reggel, kivesz szobát és este kimegy az állomásra Tauber Oszkár elé, aki egy szót sem tudott franciául. Két szobát akart kivenni, de az nagyon drága volt, hát egyet vett ki megadón.

A Hotel de Rome-ban.

Miután ezzel megvolt, végiggondolta, hogy mi a teendője most. Úgy gondolta, az lesz a legbecsületesebb, ha fölkeresi Hümért és vázolja előtte a valót egyszerűen, természetesen, derűsen, ahogy azt Kakukkmarcffyéktól tanulta.

Hümér pizsamában ücsörgött a régi helyén, a Hotel City szobájában, egy barátjával, és pénzt számolt éppen. Öröme finoman szólva is határtalan volt, amikor Anna belépett. A barátot elzavarta hamar.

Anna hirtelen, amíg nem késő, a tárgyra tért.

— Az a helyzet Buksikám, hogy este megérkezik a vőlegényem.

— A kicsodád?

— A vőlegényem… Vagy mim.

— Mióta?

— Lassan egy éve.

És miért nem beszéltél nekem erről?

— Valahogy kiment a fejemből — mondta Anna, és gyönyörű hidegkék szemével ellenállhatatlanul nevetett Hümérre. Nem is állt akkor ellent abban a hotelszobában senki sem.

De délután a kávéházban már Hümér nagyon sírt, szegény. Gondolta is Anna, hogy talán kár volt elmondani mindent. De hát hogyan oldhatta volna meg a dolgot különben?

Hümér kikísérte Annát a vasútállomásra is, az egyik félreeső váróteremben ültek, Hümér zokogott, könyörgött Annának, és végül elvette az útlevelét is. Közben megjött a vonat Németország felől, de még csókolóztak kétségbeesve akkor is.

Mikor aztán Anna kiment végre — jó negyedórával a vonat érkezése után a peronon ott állt Tauber Oszkár, teljesen egyedül, ódivatú, a vásárhelyi szabó készítette ruhájában, borzas hajjal, lábánál hatalmas utazótáskával, elveszve, kétségbeesve.

Taxiba ültek, a szállodába hajtattak. Nézte egymást a két idegen ember. Aztán lementek vacsorálni és Oszkár kezdett oldódni, megeredt a nyelve, kezdte mesélni az elmúlt napok eseményeit és közben csak úgy mellesleg említést tett egy kolléganőjéről, egy berlini orvosnőről, akinek a bátyja író, bizonyos Lyon Feuchtwanger.

— Szép nő volt?

— Csúnya volt, de nagyon okos. Engem nagyon szeretett. Amikor eljöttem, sírva szaladt a vonat mellett.

— Szeretted?

— Szerettem, de nem voltam szerelmes belé. Egyedül voltam nagyon.

Anna úgy értelmezte mindezt, hogy akkor Oszkár sem találhat semmi kivetnivalót abban, ha ő sem akart magányos lenni Párizsban. Megkönnyebbülten kezdett hát bele — á la Tersánszkyék.

— Nem baj Oszkárkám, nekem is volt valakim.

— Igen?

— Igen.

— De nem úgy?

— Hogyhogy nem úgy?

— Hát… Barát volt, ugye? — kérdezte még mindig reménykedve Oszkár.

— Barát. Jó barát. Nagyon jó barát. De úgy.

— De nem feküdtél le vele?

— Hogy érted?

— Hát úgy értem — emelte föl hangját Oszkár most már türelmetlenül. — Úgy értem, hogy nem feküdtél le vele? Ugye nem!

— Ja — mosolyodott el Anna ártatlanul. — Dehogynem. Miért?

Oszkár ekkor felugrott, kirohant az étteremből, visszarohant, fejét markába temette, sírt, eltört két poharat, egy vagyont dobott a pincérnek, rohanva ment haza, a szobában pedig kínozta Annát, mindent tudni akart, a legapróbb részleteket is elismételtette háromszor, négyszer, közben őrjöngött, sírt, fejét verte a falba szegény.

— Hogy tehetted ezt? Hogy tehetted!? Hogy?

— Hát… a lehető legegyszerűbben, Oszikám…

— De miért tetted? Miért?

— Csak, Oszikám. Csak.

— Nem tudtál várni rám?

— De tudtam, de nem akartam.

— Hát nem szeretsz?

— De szeretlek.

— Hát akkor?

— Hát akkor.

Szegény Oszkár semmit sem értett. Addig minden rendben volt, hisz azt bizonyosan tudta, hogy őelőtte nem volt senki még. Azt hitte, nem lesz őutána sem. Keservesen kellett belátnia: tévedett.

Anna pedig azt a konzekvenciát vonta le az esetből, hogy a gyónás, úgy látszik, mégsem az ő műfaja. Úgyhogy a hajóútról már csak nagy vonalakban számolt be később, minden apróbb részlettel nem untatta Oszkárt.

Bächer Iván