Takács Marika

Mondjuk 1963 volt. Nem emlékszem pontosan. Estére járt, nyolc óra, kilenc lehetett, nem tudom. Kiléptünk nagyanyámmal a Szent István körút 9. kapuján, és mentünk a 15-ös busz Honvéd utcai megállója felé. Nyilván tévét nézni voltunk mama testvérénél, akinek hosszú ideig egyedül volt tévéje a családban. Lehet, hogy Duna már, de lehet, hogy még az az első típus, aminek három csavarható gombja volt alul. Nem tudom. Alighanem műkorcsolyát néztünk, talán a Protapopovékat. Nem emlékszem, úgy rémlik, hogy akkoriban nem zebra volt az úttestre festve, hanem kerek fémgombok jelezték az átkelés helyét. De lehet, hogy már nem. Az bizonyos, hogy szorongtam, nem szerettem nagyanyámmal buszozni. Mama ugyanis mindig csinált valami cirkuszt. Rászólt a fiatalokra, hogy adják át a helyet, elmagyarázta a náthásnak, hogyan kell helyesen kifújni az orrot, megdicsérte a hölgyek ruháit, kéretlenül is igazságot tett, ha valami vita támadt. Szörnyen restelltem magam emiatt. Jött a 15-ös, talán olyan, amelynek a tetején kémény füstölt, s amelynek az indexe kilifegő kutyanyelv volt oldalt, nem tudom már. Fölszálltunk. A kalauznál vett mama jegyet, nyilván szakaszjegyet, vagy vonaljegyet, harminc fillérért, vagy ötvenért, nem tudom. Aztán megfordult, és habozás nélkül odalépett egy, a peronon magányosan álló nőhöz, akinek megpaskolta az arcát: „Nohát! Takács Marika! Hova ilyen későn?” Végigdiskurálták a rövid utat, mint két régi ismerős. Akkor még egyenesen ment a 15-ös, ki a Szabadság térre, nem kanyarodott le a Nádor utcára. De lehet, hogy lekanyarodott. Sok mindenre nem emlékszem, ez megbocsátható talán, hisz legalább 35 éve történt a dolog.

Csak Takács Marika mosolygós arcára emlékszem élesen.

Azóta sok szép nővel összehozott a sors, és sok kedvessel is.

De ilyen szépben, ilyen kedveset nem láttam azóta sem.

Bächer Iván