Tersánszkyék

1928 januárjának elején a hű Hümér visszatért Párizsba, Romlaky Annának, aki — mi tagadás — nem szeretett szenvedni a magánytól, lett tehát igazi jó pajtása újra.

Mellesleg Anna dolgozott is, kis színes írásokat küldözgetett Pestre, amiért Miklós Andor kétszer négyszáz frankot utaltatott át neki.

De közeledett a március. Közeledett Tauber Oszkár, akitől kétnaponta érkeztek a tízoldalas levelek. Egy városban két fiút tartani még Annának is bajosnak tűnt föl.

A kérdést úgy oldotta meg, hogy 1928 februárjában mindkettő elől megszökött, vissza Pestre.

Kicsinyt rosszul számított — Oszkár a kedvéért meghosszabbította németországi tanulmányait és bizakodva tervezgette máris — notórius tervezgető volt —, hogy nyáron Párizsban találkoznak újra.

Romlaky Anna a Pozsonyi úti lakásban töltötte a tavaszt levélvárással és levélolvasással. Berlinből és Párizsból egyként jött küldemény, Anna szorgosan válaszolt, kedvesen, mindkettőnek sokat ígérően.

Két férfit szeretett egyszerre, igazán, őszintén. Nem először esett ez meg vele és nem is utoljára.

Nyáron egy hónapot Tahiban töltött ismerős családnál, bizonyos Márkuséknál. Márkus Zsigmondné kedves, humortalan, idősödő hölgy volt, egy nagykereskedő felesége, aki két fiával lakta a Dunára néző szép villát.

A ház urát csak szombatonként hozta ki a városból a hajó.

Az első napon Anna igyekezett a partra le fürödni. Miközben alkalmas helyet keresett, belebotlott egy viskóba, amelynek sem ajtaja, sem ablaka nem volt.

A viskó vaksi bejárata előtt egy sovány, de izmos, negyven év körüli, de mégis gyerekes, kopasz férfi ült törökülésben és furulyázott. Mellette egy hölgy két fa közé feszített zsinórra gatyákat teregetett.

Amikor a furulyás meglátta Annát, fölugrott és hangosat rikoltott:

— Sááári! Ezt nézze meg!

Anna persze megismerte az embert azonnal. Akkor még a magyar írókat minden úrilánynak illett ismerni arcról is.

Tersánszky volt a furulyás.

Asszonyával akkor már évek óta itt és így töltötték a nyarat. Viskóban, két matraccal, egy hokedlivel, egy maréknyi ruhával és tucatnyi hangszerrel.

Sári azonnal összebarátkozott Annával, és még ott a tahi Duna-parton, az első nap elmesélte, hogyan ismerkedett meg Tersánszkyval.

— Tudod, anyám, én kislánykoromtól rajongtam az írásaiért. Biztosan éreztem, hogy ez az ember nekem való és tudtam, hogy egyszer meg is szerzem magamnak. De persze elérhetetlen volt nekem sokáig. Folyton úton volt, háborúzott, fogságba esett, utána járta a kávéházakat, no meg nekem is volt fiúm, Peti Sándor, a színész.

Egyszer olvasom az újságban — egészen pontosan 1921. június 17-én —, hogy Tersánszky öngyilkos lett. A Dunába ugrott. Kihúzták, megmentették, de állapota súlyos. No, több se kellett nekem, gondoltam, ha beteg, akkor otthon lesz biztosan. Beállítottam hozzá. Ott találtam az én Jenőmet, mérhetetlen mocsokban, egy szürke, büdös ágyban anyaszült pucéran. Mondom neki, hogy jó napot, én Molnár Sári vagyok, szeretem magát és magához fogok menni feleségül. No, de gondoltam, hogy ne vegyen zsákbamacskát, egy mozdulattal kibújtam a ruhámból és ott álltam én is mezítelenül. Az én Jenőm meg vihogott és elvett feleségül. És te ki vagy?

Anna bemutatkozott, és attól kezdve Tersánszkyék minden délután megtisztelték társaságukkal az ettől némileg meghökkent Márkusékat.

Különösen a két fiú húzta az orrát a meghívás nélkül, ócska ingben, gatyában, meztéláb zsúrba érkező, nyakló nélkül bort vedelő, mindent maradéktalanul fölzabáló, hangosan vihogó vendégtől, aki ráadásul a legváratlanabb pillanatokban előkapja a furulyáját és valami friss nótára zendít.

Maga Márkusné azonban meg volt tisztelve, olvasó nő volt ugyanis.

Az első hétvégén Tersánszkyék mindenféle helyi figurákkal kirándulni indultak. Anna és Jenő lemaradtak a többiektől, elkeveredtek az erdőben kicsinyt. Jenő a létező legtermészetesebb mozdulatokkal, kedvesen heherészve lerántotta Annát a fűbe. Anna kiszabadította magát és rohant a többiek után. A vihogva érkező Tersánszky messziről harsogta:

— Sááári! Miket képzel?! Ez nem olyan!

— Pech, Jenő! Maga biztosan elügyetlenkedte a dolgot.

A Gojszi mellett nevelkedő Annának mindez rémesen imponált.

Aztán leszakadt az eső, a víz kiöntötte Tersánszkyékat a viskóból, úgyhogy visszahúzódtak a városba néhány napra.

Az egyik szerdán — ez volt Tersánszkyék fogadónapja, zsúrnapja — Anna meglátogatta őket a lakásban, amelynek még sok százszor lesz vendége a következő évtizedekben.

A lakás az Avar utcában volt. Az egyetlen szoba ablaka a Déli pályaudvar sínrengetegére nyílt.

Nyár lévén, irodalmi körökből nem sokan voltak jelen, Dénes Zsófia csupán, de volt egy ügyvéd és egy vasúti jegykezelő és az egyik állandó vendég, Tersánszkyék szomszédasszonya, egy szolid, érett hölgy, aki éjjelente a Nemzeti Szállóban kereste meg a betevőt.

Sári jól főzött, egytálételeket, káposztás cvekedlit, székelygulyást, aznap krumplipaprikást.

A háziak műsorral kedveskedtek vendégeiknek. Jenő furulyált, danolt, régi erdélyi dalokat, Sári pedig rövid kis magánszámokat adott, például a zsidó házasságközvetítő nótáját, kilendített karral, harsányan.

Hi, is gekümmen de mime mála,
Hi, hát gebrocht de sájne kále,
Sájn, fájn, de mimé mále,
Hát gebrocht di sájne kála.

Sári ugyanabban a ruhában lépett föl, amit a Duna-parton a teregetéshez viselt. Egy ruhája volt ugyanis világéletében, azt minden lefekvés előtt kimosta, nyáron az udvarra, télen a kályhához tette, reggel kivasalta és úgy vette föl.

Reggelente általában a cselédszobából bukkant elő.

Az Avar utcai lakás egy nagy szobából, hallból, konyhából, mellékhelyiségekből és egy cselédszobából állt.

Ebben a cselédszobában lakott egy Fenyvesi nevű újságíró, akit mindenki csak Fenyőnek ismert.

Jenőt ez nem zsenírozta soha. Titka nem volt neki sem.

— Sááári! Átmegyek a nőhöz, ne várjon vacsorára!

— Menjen csak, Jenőkém, érezze jól magát.

Sári magától értetődőn mondogatta mindenkinek:

— Nagyon kényelmes. Itt van a szomszédban. Jenő a furulyáját is viszi.

Tersánszky is meg volt elégedve albérlőjével, aki egyébként nem fizetett soha, mivel minden laptól kirúgták.

— Kicsit drága, az igaz — mondogatta Jenő vihogva. — De megéri, mert remekül helyettesít, nincsen annyi teher a vállamon.

A nyár Tersánszkyék jegyében telt el.

Romlaky Anna rajongásig megszerette a furcsa párt. Úgy érezte, úgy kellene mindenkinek élnie, ahogy ők: vidáman, boldogan, őszintén, szabadon.

A maga részéről 1928. július 22-én úgy indult vissza Párizsba, hogy ő így fog élni ezután.

De legalábbis megpróbálja.

Bächer Iván