Párizs

1927. október 27-én Romlaky Anna elindult Párizsba.

Mikor tavasszal megtudta, hogy az Est-lapok ösztöndíja lehetővé teszi ezt számára, eldöntötte: oda már nem megy ki érintetlenül.

Nem is ment ki úgy.

Mint arról később nemegyszer több irodalmi műfajban is precízen beszámolt, 1927. augusztus 15-én este tiszteletét tette a budakeszi tüdőszanatóriumban vendégeskedő erdélyi orvos Gyöngyösi utcai albérleti szobájában.

A derék doktor páciensét nem csupán felerősítette, meghizlalta, hanem kigyógyította az érintetlenség nyomasztó nyavalyájából is.

Az orvost Tauber Oszkárnak hívták.

Akkor harmincéves, erős, szép darab, fess férfi volt.

Marosvásárhelyen született. Apai nagyapja alföldi parasztzsidóból lett kereskedő, bivalyerős, lassú, türelmes ember, aki nem csinált nagy boltot soha, érzéketlen maradt mindenféle konjunktúra iránt, „egyhelyben járó” típus volt, viszont rengeteget olvasott, nemcsak a Talmudot, fejből idézte Kantot is.

Gyermekeit a rabbiiskolák vasfegyelmében nevelte föl.

Tauber Oszkár édesapja örökölte a boltot, de a nagybácsik mind diplomát szereztek: az egyik bankigazgató lett, a másik ügyvéd, a harmadik pedig Marosludason körorvos.

Ez utóbbi szponzorálta a kolozsvári egyetemet elvégzett Oszkár további tanulmányait. Ezen gondosan, előre megtervezett — tanulmány túra első állomása volt Budakeszi, amelyet Bécs, Párizs, Berlin legjobb tüdő- és szívspecialistáinál és szakintézményeinél való vendégeskedés követett.

Anna számára rém praktikusnak tűnt a kapcsolat tehát.

A férfi, aki ellenszenves is kicsinyt, messziről jött és megy is messzire hamar.

Igaz, hogy Oszkár párizsi tanulmányútja idején előreláthatólag ő is épp ott hallgat a Sorbonne-on valamit, de hát — gondolta Anna — nagy város az, majd csak elkerülik egymást.

Az utazás előtt néhányszor találkoztak még, nemcsak a szanatóriumban, hanem azután is, hogy Anna gyógyultan onnan kivonult, sőt Oszkár tiszteletét tette a Pozsonyi úton is, ahol eldiskurált a gyanakvó Gojszival.

Aztán a budai Kispipában még megejtettek egy búcsúvacsorát, a doktor egy öregasszonytól megvett egy kazalnyi rózsát, amit komikus vidékies allűrnek látott Anna és mosolygott magában gúnyosan.

Könnyed szívvel szállt másnap vonatra.

Párizsban már a pályaudvaron várta őt egy barátnő, a hónapok óta ott tartózkodó egyik Heltai lány, Babi, aki ráadásul nem is volt egyedül: két kedves fiú is kifáradt az állomásra Anna elé, egy magyar vegyész, bizonyos Flamm Sanyi, a másik pedig egy odakint mérnöknek tanuló ifjú, akinek már a neve is megtetszett Annának azonnal: Hümér.

Hümér patinás családból való, apja építész volt, nagybácsikája pedig orvosprofesszor, egyik nevesebb, mint a másik, ráadásul anyai ágon Hauszmann-vér csordogált a bohókás, könnyed, kicsinyt léha, de elragadóan kedves fiúban.

Az idegen városban tehát Anna az első pillanattól társakra lelt — igaz, a francia nyelvtudás nemigen pallérozódott a Dóm kávéházbeli törzsasztalnál, arról nem is beszélve, hogy a Sorbonne épülettömbjét csak kívülről látta Anna, azt se sokszor — de hát Párizsban korántsem csak francia nyelvet lehet tanulni, sőt szánalmas ember is az, aki fiatal, aki szabad, aki szép és aki ott csupán csak azt tanul.

Anna korántsem csak azt tanult, hanem rengeteg minden egyebet, s ez a tanulás bizony rengeteg idejét és energiáját emésztette föl, olyannyira, hogy másfél héten át még arról is elfelejtkezett, hogy — az ígéretéhez híven — Oszkárnak írjon, de legalább párizsi címét tudassa.

Szegény Oszkár a Budakesziből való búcsúzás óráiban kapott értesítést, szinte az utolsó pillanatban. De attól kezdve minden másnap jött levél a Drezda melletti Sommerfeld tüdőszanatóriumából a párizsi Hotel de Seine-be, ahol 420 frank volt a szoba havi bére.

Az első levél, amelyet néhány képeslap előzött meg csupán, 1927. november 10-én érkezett.

Olvasására Anna csak délután tudott szakítani időt.

Akkor végighevert ágyán, és kibontotta a vaskos borítékot:

„Annácskám, édes! Egy lapban már jeleztem ezt a levelet, amiben szeretnék rögzíteni néhány impressziót addig, amíg még fogékony vagyok valami iránt: annyira akklimatizálódtam, annyira átitatódtam már a német jellemmel szemben, hogy maholnap már észre sem veszem azt a sok idegen vonást.

Egy szerb tanárral utaztam Prágáig. Állami ösztöndíjjal történelmi stúdiumokat fog ott folytatni — valószínűleg a pánszláv ambíciók ápolására. Jófejű embernek látszott, s vad szláv nacionalista lehet. Részt vett a Ferdinánd meggyilkolását előkészítő mozgalomban (Boszniában lakott), elképzelem, ahogy történelmet tanított a bosnyák diákoknak, mindenesetre négy és fél évig osztrák fogságban ült, politikai érdemeinek elismeréséül.

Hogy hogyan gondolkozik rólunk, azt elképzelheted. Tajtékzik a nacionalizmustól — érzik rajta a Balkán szaga, s ezt a vad nacionalizmust éreztem mindenütt a határon. A cseh és magyar, német és cseh egyformán gyűlöli egymást.

Egy jól táplált német gyáros utazott velünk. Jugoszláviában járt, nyilván jó üzleteket csinált, elhelyezett egy csomó német árut, s szenvtelen közömbösséggel hallgatta a szerb tanár előadását, aki nagy hévvel magyarázta, hogy Jugoszláviában milyen szépen meg lehet oldani politikai és szociológiai kérdéseket egy megtöltött revolverrel vagy egy jól kifent bicskával.

Egy-egy szomorú közbevetésemre aztán megkérdezte tőlem a német, hogy osztrák vagyok-e. Nem: magyar! Tudtam, hogy valami osztrákféle válaszolta ő nyugodtan. Amikor aztán megpróbáltam magyarázni, hogy a kettő nem azonos, valami világosság derengett föl az agyában, s nagy jóindulattal megkérdezte tőlem, hogy hogyan érezzük magunkat, amióta felszabadultunk… Hogy ugye most sokkal jobb…

Hát, ezekért az emberekért mentünk háborúba. Csak ezekért nézünk ki úgy, ahogy kinézünk, s ezekért az emberekért nem lehetek én ma a kolozsvári m. kir. egyetemen… Nyolc éve annak, hogy klinikai állást kaphattam volna, nyolc éve annak, hogy átvették a románok az egyetemet.

Vilmos császárnak a képe a fejem fölött lóg, ezeknek a marháknak még mindig ő az isten. S nem tudom tőle számon kérni azt, hogy idekerültem, az elrontott életemet, az összerombolt chance-okat, hogy 31 éves fejjel indultam neki megint, hogy valamit javítani próbáljak a polgári örömöktől megfosztott, zátonyra futott életemen… oh, de rondák vagytok mind, jóllakott, nagyhasú, szőke, vízszemű németek. Dolgoznak maguknak egész héten, hogy aztán vasárnap felszívják magukat sörrel… Még az orvosi eszközeik is olyan otrombák, masszívak, brutálisak, milyen finomak a francia eszközök… elég ebből, elég belőlük…

Nem sírok, dolgozom, tanulok és minden szabadidőmben képtárba járok.

Egy műtétet akarok itt megtanulni, amelyet itt már 250-szer csináltak, de amellyel nálunk még csak prof. Lobmayer próbálkozott. A műtét nem igényel különös sebészeti felkészültséget — csak sokat kell látni és tájékozódni a mellkasban. Nem késsel történik, hanem két finom, cső alakú műszerrel, amit a mellkas két helyén vezetünk be.

Ami a képeket illeti, nem tehetek róla, öregszem… Itt a König Friedrichs Museumban a legszívesebben a régiek előtt álldogálok. Botticelli Vénusza! Nekem ez a legszebb, fekete alapon vakító fehérségben áll Vénusz (semmi milieu), arany hajtekercs simul a testére… Az egészből árad a finom szemérembe bújtatott kacérság, a szenvtelen arc nem árul el semmit (Petrarca asszonyai)! De van egy terem Rubens és…

Ekkor Anna letette a levelet. Még a felénél se tartott.

Unta, mi tagadás, nem nagyon, de kicsit unta.

És mégis. Ahogy ott feküdt és mellére szorította a levelet, a számára szinte idegen ember levelét, szívét furcsa melegség járta át. Úgy érezte, hogy ez a nehézkes, alapos, rendes, tehát tőle oly messzi orvos, szép lassan belelopakodik az életébe.

Ekkor kopogtak a szoba ajtaján.

Választ sem várva beléptek azonnal.

Anna csak ennyit tudott mondani.

— Hümér…

Bächer Iván