Budakeszi

Párizs… Istenem, Párizs… — sóhajtott Weisz Kornélia a pléd alól.

— Párizs — bólintott erre Romlaky Anna, aki szintén pokrócba volt bugyolálva nyakig.

1927. július 10-e volt, csütörtök, délelőtt 11 óra.

A két lány a Budakeszi Weisz Manfréd Tüdőszanatórium A épületének második emeleti kúrafolyosóján feküdt.

— Én már nem láthatom meg soha.

— Nem tudhatod azt előre, Kornélka… Én sem gondoltam volna ezelőtt fél évvel, hogy sikerül…

Ez persze nem volt igaz. Anna tudta, hogy eljut Párizsba, mert nagyon akart eljutni oda, nagyon, mindennél jobban akarta, úgy érezte, ha nem juthat el, meghal úgy.

Mikor 1927. június 3-án kinyitotta az Estet és meglátta névsorban a nevét, nem is volt meglepve annyira, sikoltozott persze, majdnem leájult Paula nagynénje szófájáról, de hát annyit muszáj volt mutatni.

Akkor már negyedik hete hevert azon az szófán egyébként.

Ott lakott nagynénjénél, a Lipót körút 13.-ban.

Anna huszonhat éves volt és nem dolgozott, nem csinált semmit az égvilágon, csak különb-különbféle fiúkkal járta a pesti éjszakát, kártyázott, vesztett, holott fillérje sem volt, de például 1926. október 6-án mégis el tudott veszíteni 500 ezer koronát, ráadásul az italra is ráállt nagyon, 1927 május végére kapott egy olyan kapitális alkoholmérgezést, hogy abba Gojszi majdnem belehalt, ráadásul Anna a gázcsapot is magára nyitotta. Gojszi akkor kiállt az ablakpárkányra, úgyhogy pár hétre gyorsan a határozott, sokat tapasztalt Paula néni vette kézbe a lányt.

A családi kapcsolatok alighanem közrejátszottak az ösztöndíj megszerzésében is, igaz, Annának már megjelent kéttucatnyi cikke, tárcája, novellája különféle lapokban, sőt egy kis debreceni kiadó 1927 tavaszán megjelentette első regényét is, de hát akkoriban mindenkinek jöhetett ki könyve, aki össze tudott toborozni két-háromszáz előfizetőt, a könyv nagy föltűnést nem keltett, legföljebb az ösztöndíj egyik föltétele volt, de korántsem lett volna elég.

Kellett a szerencséhez az is, hogy az Est-lapok és az Athenaeum legendás vezére Miklós Andor, Romlaky Zalán egyik legjobb barátja legyen egykoron, még amikor mindketten szaladgáló riporterekként tudósítottak a századforduló reményteljes szenzációiról.

Miklós Andor soha nem tévesztette szem elől a fiatalon meghalt barát családtagjait.

Például 1912 őszén Miklós Andor kocsija majdnem elgázolta Gojszit, vagyis özvegy Romlaky Zalánnét. A sajtócézár kipattant a batárból, elnézést kért és megkérdezte Gojszit, hová igyekszik. Az akkor harminc-egynéhány éves özvegy mondta, hogy a temetőbe, ura sírjához. Miklós Andor nem csupán azonnal beültette a kocsiba és elvitte a sírkertig az özvegyet, hanem attól kezdve minden évben halottak napján a Pozsonyi úton Gojszi házának kapuja előtt ott állt a hatalmas kocsi a sofőrrel.

A válságban szenvedő Anna — hogy mi volt a válság pontos oka, azt nem tudta sem ő, sem senki más — tehát 1927-ben huszadmagával megkapta az Est-lapok 500 pengős ösztöndíját, amit aztán Paula néni megtoldott további százzal, és az undok sógor Gold Sámuel ugyanennyivel.

Lehetett menni Párizsba.

Csak az egészséget kellett helyrepofozni előbb.

Az éjszakázás, az ital lerombolta Anna szervezetét némiképp.

Gojszi pedig rettegte a tüdővészt.

Anna ekkor, 1927 nyarán már másodízben élvezte a budakeszi patinás gyógyintézet szolgáltatásait — előző évben már feküdt itt három hónapot.

Most már törzsvendégnek kijáró tisztelettel fogadták.

Kétágyas szobát kapott. Szobatársa Weisz Kornélia, egy újpesti cipész menthetetlenül tüdőbeteg lánya volt.

Vele diskurált a sárga ponyvával fedett kúrafolyosón a megérkezése utáni napon, július 10-én csütörtökön tehát.

Az ámuldozó, irigykedő kis halálra ítéltnek, akit soha nem látott azelőtt, elmesélte gyorsan addigi életét és mindenekelőtt az előző hónapokban, években fölvonultatott fiúk históriáját. Stormmer Bandit, akit nem is szeretett igazán, csak jól érezte magát a társaságában és aki akkor már Amerikából szórakoztatta túlfűtött leveleivel, de nyáron hazalátogatva, tíz olyan napot töltött el vele a pesti éjszakában, hogy az még Annának is sok volt.

Beszámolt aztán a Bandi után bekövetkező kalandokról, a debreceni hírlapíróról, a féktelen Thury Leventéről, akibe annyira szerelmes volt, hogy azt hitte, többé az életben másba ilyen szerelmes nem lehet soha, de hát tévedni emberi dolog, és Romlaky Anna ember volt, ha nő is, mert — most nem számítva Lóránt elvtársat a népbiztosságról meg Bán Janit meg Köpe Egont, akivel 1920 tavaszán Kaposvárott került össze kicsinyt, és nem számítva Tolnay Ákost sem, akivel Besnyőn akadt pár szép estéje — 1923 elején Anna olyan szerelmes lett Schack Laciba, hogy azt hitte, abba belehal, pedig Laci csak játszott vele, züllött ember volt, ivott és csapongott, Annát csak kicsiny lányként tartotta, de hát fess volt, fölényes, förgeteges, elvarázsolta, elsodorta Annát, aki pedig szenvedett e miatt a Laci miatt, szenvedett rémesen, órákon át állt a Szigeten és nézte Laci ablakát a Falk Miksa utca sarkán lévő ház negyedik emeletén, mert Schack Laci ott lakott…

Aztán elmesélte Anna, ott a kúrafolyosón gyorsan a többit is, Berta doktort, akivel már itt Budakeszin ismerkedett meg, és aki feleségül is kérte őt, de hát ez a Berta 150 centis volt szegény, aztán elmondta a titkos és rossz emlékű kalandját Bártfán, ahová Gold Sámuel fizette be, és ahol megzavarta a szállásadónő öreg férjének fejét, rettenetes botrány kerekedett ebből, úgy kellett elmenekülni a Felvidékről, és mesélte Anna mind a többit, az egy hónaposokat, egyheteseket, egyperceseket…

— Jaj, istenem — hüledezett Komélka szegény —, és hogyan bírod ezt?

— Hogyhogy hogyan bírom?

— Hát úgy értem… szóval… Nem is tudom… fizikailag… vagy hogy mondjam is…

Anna hallgatott kicsit, révetegen meredt a közeli erdő fáinak lombjai közé, azután halkan közölte:

— Én még szűz vagyok.

— Jesszusom!

— Bizony jesszusom…

— Hogy csináltad?

— Magam sem tudom. Vagyis hát tudom… Anyám tehet minderről… Úgy nevelt minket, hogy egy férfi kezéhez hozzáérni, az már szörnyű tisztátalan dolog, szegény nővéremnél, azt hiszem, sikerrel is járt… De én nem bírom már, nem bírom. Nem bírom… Beleörülök. Meghalok. Nem bírom tovább. Elhatároztam, Kornélka, hogy Párizsba nem megyek ki már érintetlenül… Nem mehetek ki úgy…

— Nem?

— Nem.

— És mégis… Hogy gondolod?

— Teljesem mindegy — mondta Romlaky Anna elszántan. — Teljesen mindegy. Akárki legyen, csak ne szeressen és ne szeressem én sem őt. Legyen idegen, ellenszenves, minél távolabbi az illető… Ne legyek szerelmes belé, ez a legfontosabb. Jöjjön messziről és menjen el utána messzire, menjen el minél előbb és minél messzebbre el aztán…

Ekkor a kúrafolyosó végén föltűnt az erdélyi orvos.

Anna már előző nap, megérkezése órájában megtudta persze, hogy új orvos érkezett a Weisz Manfrédbe. Tudta azt is, hogy az orvos Kolozsvárról érkezett, pár hónapot tölt el itt, aztán megy tovább, különféle európai intézetekbe tovább tanulni.

Az orvos a folyosó végéről közeledett lassan feléjük. A folyosón szépen, sorban hevertek a betegek. A doktor mindegyiknél állt két-három percet.

A két lány szótlanul nézte.

— Te, Kornélka? — kérdezte Anna halkan.

— Tessék.

— Erdély messzire van?

Kornélka elmosolyodott boldogan:

— Messzire. Nagyon messzire.

— Hm… Elég messzire?

— Rém messzire. És Berlin is.

— Mi van Berlinnel?

— Messzi van az is.

— Oda megy innen?

Oda. Végigvalcolja egész Európát.

— Szorgos ember — mondta Anna és lebiggyesztette száját.

— Szorgos.

— Rendes is?

— Rém rendes.

Anna nézte a doktort, aki ment ágyról ágyra a folyosón. Az orvos széles, ódivatú nadrágszára komikusan lengedezett ki a fehér köpenyeg alól. Sűrű vad haja szerteállt, tán még sohasem látott olajat. Romlaky Anna megvetőn mosolygott.

— Sugárzik belőle a vidékiség.

— Marosvásárhelyi. Papája a rasekol.

— Derék.

— Na? Tetszik?

— Rém ellenszenves.

A két lány egymásra nézett. Romlaky Anna fölnevetett. Szép, hidegkék szeméből ádázság sütött. Bólintott, magabiztosan, mintha már be is végezte volna a dolgot:

— Jó lesz.

Jó lett.

Bächer Iván